Léphaft Pál
Fennforog annak a veszélye, hogy 2009-ben nem nyerjük el az uniós tagjelölti státust és a vízumkényszert sem törlik el. Ezt az a Vuk Jeremić jelentette ki az Európai Unió külügyminisztereinek keddi értekezlete előtt, aki eddigi ténykedése során apait-anyait beleadott, hogy ez be is következzen.
És ha bekövetkezhet, be is következik – tenném hozzá Murphy után szabadon, annál is inkább, mert a brüsszeli diplomáciai körökben hallottak egyértelműen erre engednek következtetni.
Véletlen egybeesés vagy sem, való igaz, hogy Brüsszel azt követően lépett a fékre (anélkül hogy ezt szétkürtölte volna), amikor a szerbiai diplomácia enfant terrible-je november utolsó napjaiban Berlinben vendégeskedve habzó szájjal verte a Humboldt egyetem katedráját, egyszersmind követelve az átmeneti kereskedelmi megállapodás alkalmazását, a vízumkényszer azonnali eltörlését és a tagjelölti státus megadását. Ezzel párhuzamosan megfenyegette az EU-t, nehogy véletlenül is eszébe jusson Szerbia leendő tagságát Kosovo elismerésétől függővé tenni, mert mi akkor annyira begurulunk, hogy az uniós közeledést azonnal leállítjuk. Mondta ezt Jeremić a mi nevünkben, egész Szerbia nevében, (a héten is) többszörösen nyomatékosítva, anélkül hogy megfordult volna a fejében, hogy nem mi vagyunk érette, hanem ő vagyon érettünk, saját (láz)álmait és vágyait nem helyezheti az ország összes polgárának érdeke fölé, frusztrációit nem orvosolhatja azok kárára.
Nem szuggerálhat hát olyat sem, hogy a kormánynak le kell állítania az európai integrációt, ha az EU netalán nem cselekszik Belgrád szája íze szerint, mert tudtommal nincs olyan kormányhatározat, mely arról szólna, hogy az európai perspektívával ilyen vagy olyan esetben szakítani kell. Ilyenre biankó jogosítványt még az elnöktől sem kaphat.
Sajnos nemcsak friss megnyilvánulásai mellőzik az elemi diplomáciai etikettet, dölyfös kivagyiságával már külügyminiszteri pályafutása legelején elvetette a sulykot, amikor az Európai Parlamentben felszólalva megdöbbentette az összes szerencsétlen jelenlevőt, mintha legalábbis ő fedezte volna fel a langyos vizet, azok meg ott mind mosdatlan, taknyos kölykök volnának. Természetesen akkor is Kosovón lovagolt és szapulta mindazokat (tehát a többséget), akik nem úgy gondolják, ahogyan ő. Valamennyien nagyon jól megjegyezték akkor magunknak, és – merem állítani – kivétel nélkül azóta is megvan róla a véleményük. Általa pedig közvetve rólunk is. Mert ha egy – uniós tagságra pályázó – ország fiatal, művelt, iskolázott és felvilágosult képviselője ilyen, akkor kéreti magát a kérdés: milyen lehet a többi?
Itt bele kell még számítani a képbe, hogy a legutóbbi bővítés, azaz Románia és Bulgária csatlakozása és az általa gerjesztett migrációs és szociális gondok sokakat meglehetősen mellbe vágtak (korántsem csak az uniós csúcsvezetés szintjén), így a bővítés ellenzői vagy az attól ódzkodók immár hangosabbak annak szószólóinál. És erre jön Jeremić, aki ahelyett, hogy örülne, hogy szóba állnak vele, hogy szószékhez engedik, magasról lesz..va pocskondiáz, kioktat, fenyeget, követel, mintha az uniós csatlakozás legalábbis nem Szerbia érdeke lenne, hanem az unió létkérdése, hogy Szerbia megszánja-e végre és csatlakozik hozzá.
A sztereotípiákhoz szoktatott, tájékozatlan (és módszeresen félretájékoztatott), a világot csak kép(ernyő)ről ismerő, immáron két évtizede xenofóbiával táplált honpolgárnak talán még imponál is az ilyen tökös odamondogatás, könnyű vele megetetni, hogy azért döcögős az integráció, mert bennünket nem szeretnek, mostohagyermekként kezelnek, mindig csak tőlünk követelnek valami extrát. Szinte már mantrává vált ennek az ismételgetése. A közbutító szervek ugyanakkor következetesen elhallgatják, hogy az esetek túlnyomó többségében éppen saját vezetőink tunyaságának, adminisztrációnk lassúságának, inertségének a levét isszuk, mert amíg például a schengeni vízumot illetően nem tudunk eleget tenni az alapkövetelményeknek (tolonckérdés, demilitarizált határőrizet, biometrikus személyi iratok), úgy nonszensz a vízumkényszer azonnali eltörlését követelni. Ez éppúgy nem szimpátia kérdése, minthogy valaki pszichofizikai adottságai folytán megfelel-e pilótának vagy sem.
És nem szimpátia kérdése az sem, hogy Szerbia imázsa rossz. Valamennyien ezt kaptuk hagyatékul. Sajnos. Dolgozni kellene hát rajta. Sokat és szívósan. Sajnos egyetlen Szerbia idegenforgalmát, látványosságait népszerűsítő klipet sem láttam még a Discoveryn, a National Geographicen, a Travel Channelen vagy másutt. Horvátország és Montenegró ellenben rendszeresen „kéreti magát”. Hogy drága?! Biztos. De ha tízszer drágább lenne is, még mindig sokkalta olcsóbb és hatásosabb az ellenkezőjén fáradozó miniszternél.
Végezetül – afféle utóirat gyanánt – egy kis közpulzusmérési statisztika: a VajdaságMA hírportál „mi a véleménye a szerb külügy tevékenységéről?” heti körkérdésén a voksolók 69,7 százaléka vélekedett úgy, hogy „hibát hibára halmozva súlyos károkat okoz az országnak”. No comment.
