Léphaft Pál
Piszkál egy kérdés: vajon a George W. Busht kutyának nevező és azt cipőjével megdobni szándékozó újságíró érdemel-e börtöncellát, vagy az, akinek a cipőt szánták, aki minden egyes alkalommal, így most is besurranó tolvajként érkezett abba az országba, melyet daliás katonái már öt éve felszabadítottak, és aki – ha csak úgy járulékosan, lelkiismereti síkon is – százezrek haláláért tehető felelőssé?
És piszkál a kérdés, vajon ésszerűbb-e ezt a múlt hétvégi bagdadi cipődobálásos incidenst azon a fokon kezelni, amelyen a kereskedelmi csatornák és a bulvárlapok szokták, aztán – mert minden csoda három napig tart – földet reá, találni más csemegét. Mert finoman el lehet játszadozni a dologgal, és leszögezni, hogy a felháborodott Muntaszir az-Zaidi elég nagy baromságot követett el, mert nemcsak állása nélkül maradt (plusz jól helybenhagyták, és börtönbe lökték), hanem még a cipője nélkül is, azt ugyanis a biztonságiak ízekre szedték, hogy kiderítsék, volt-e benne kis cirkálórakéta, bomba vagy más robbanószer. Vagy lehet élcelődni, mint egy amerikai humorista tette, aki Muntaszirt a New York Yankees baseballcsapat dobójátékosának szerződtetné. Még azon is el lehet „gondolkodni”, hogy az iraki riporter a kutyának való minősítéssel vajon Busht sértette-e meg, vagy netalán a kutyákat. És kuncogni lehet azon a reakción is, hogy a kínai külügyminisztériumban ezentúl a sajtótájékoztatókon külön figyelik majd az újságírókat, nem veszik-e le esetleg a cipőjüket. És el lehet morfondírozni afölött, mi lesz azzal, akit esetleg csak szorít majd a cipője, és megfeledkezik, hogy levetésével a közeg szemében terroristává avanzsál.
Oldalakon át lehet aztán elemezgetni azt is, hogy a cipődobás és a kutyaként való illetés az arab világban mikor és miért lett a legkomolyabb sértéssel egyenértékű, és a saria milyen penitenciát helyez ilyenkor kilátásba, hány évet kap Muntaszir meg ilyesmi. Vagy analizálni a jelenséget, és elidőzni azon, vajon mi (minden) olvasható ki abból, hogy a rebellis újságíró mellé az egész arab világ felsorakozott, mindenütt szimpátiatüntetéseket tartanak, hősként ünneplik, esetenként a bátorság érdemrendjével tüntetik ki, mint a Kadhafi lánya vezette jótékonysági szervezet tette frissiben.
Bizonyára „egészségesebb” eképpen kezelni, elheveredni a sztereotípiák puha ágyikójában és kényelmesen elsiklani a lényeg felett, mert így nem vág mellbe a kíméletlen statisztika. Mondjuk, az, hogy ez a „felszabadítás” eddig a 4210 amerikai áldozat mellett csaknem 1,3 millió iraki életébe került (forrás: www.justforeignpolicy.org/iraq/iraqdeaths.html), és nem szúr szemet, hogy még – az eddig 117 milliárd dollárt felemésztő – iraki újjáépítési program sem váltotta be a reményeket, homályban marad, hogy öt évvel a program kezdete után az újjáépítéshez sem terv, sem technikai vagy szervezeti háttér sincs. Amikor hát majdan onnan kivonulnak, marad a nagy káosz. Infrastruktúrában, irányításban egyaránt. A nagy ígéretekből és hatalmas pénzekből többnyire csak annyit sikerült elérni, hogy úgy-ahogy helyreállították azt, ami a 2003-as invázióban és az azt követő fosztogatások során tönkrement. Pedig ez volt a II. világháború utáni Európa talpra állítását célzó, Marshall-terv óta a legnagyobb ilyen program. És ezt nem holmiféle rosszmájú bloggerek hámozták ki, hanem az újjáépítést felügyelő amerikai hivatal februárban publikálandó (513 oldalas) tanulmánya tartalmazza.
Hogyan történhetett?! Alapjában véve egyszerűen: az amerikai védelmi minisztérium hamis adatokkal operálva sikernek tüntette fel a kudarcokat, magyarán csalt és hazudott. Épp úgy, mint az ország lerohanása előtti médiakampány során, amikor az azóta többszörösen hamisnak bizonyult ürügyeket szajkózták és szajkóztatták világszerte.
Ezért viszont egy jogállamban valahol, valami fokon valakiknek felelniük illene. Talán nem meglepő, hogy egy nyugalmazott amerikai államügyész is (Vincent Bugliosi, aki Charles Mansont, az egykoron rettegett szektavezért is rácsok mögé küldte) hasonlóan vélekedik. Szerinte bármely szövetségi állam igazságügy-minisztere, sőt bármelyik kerületi ügyész is eljárást indíthatna Bush ellen az Irakban elesett katonák halála miatt, hisz az szándékosan félrevezette a kongresszust és az amerikai népet, hamis bizonyítékokra hivatkozva rángatta bele az országot az Irak elleni háborúba. Bugliosi szerint ez az amerikai történelem legsúlyosabb bűnténye, a tettesnek bíróság előtt kell felelnie érte, a vádhatóságot képviselő ügyésznek pedig egyenesen halálbüntetést kérnie.
Szakértők ugyanakkor kételkednek abban, hogy megalapozott vádat lehetne emelni a leköszönő elnök ellen, mert mostanáig nem sikerült egyértelműen bizonyítani, hogy hazudott. Csak annyi biztos, hogy kétes hitelű forrásokból származó információkkal operált, elhallgatott tényeket, és az általa vázolt képnek kevés köze volt az iraki valósághoz.
Persze létezik nemzetközi bíróság is, mert a háborús bűnök vádja is megalapozott. És ezt sem én vagy valami internetes fórumon véleményét kifejtő átlaghalandó találta ki, hanem egy nyugalmazott amerikai vezérőrnagy. Ő sem kitalálta, csupán feljegyezte, aztán az Orvosok az Emberi Jogokért szervezet jelentésébe került. Egyelőre porosodni.
Justitia meg majdcsak egyszer felébred.
Vagy sem.
