Beta/AP
Belegondolni is rossz, mi lenne akkor, ha mondjuk egy elemi csapás következtében olyan meghibásodás érné a gázvezeték fő ágát vagy annak más vitális részeit, amivel a tranzit huzamosabb időre lehetetlenné válna, netalán politikai síkon mérgesednének el olyannyira a dolgok, hogy Oroszország (vagy Ukrajna) a gázstopot „fegyverként” vetné be.
De egyelőre ne menjünk el ennyire messzire, hisz ez a mostani gázgubanc is, folyományaként az ebből adódó aggodalmak, minden túlzás nélkül menetrendszerűnek nevezhető.
Amiként hagyományosnak mondható az is, hogy Moszkva és Kijev már évek óta húzódó és rendre kiújuló vitájának árát afféle kényszerű túszként ismét azok fizették meg, akik nagyrészt vagy teljesen az orosz gáztól függnek, azaz kiszolgáltatottak. És ezt csaknem egész Európa elmondhatja magáról.
Az alaptényezők ismeretében az ábra roppant egyszerű; az EU földgázimportjában az orosz gáz középarányosan 40 százalékkal szerepel, és ennek 80 százaléka Ukrajnán keresztül érkezik, tehát az európai szükségletek negyede. Szlovákia, Bulgária, Finnország és Szerbia csaknem teljes egészében az orosz gázra szorul, Magyarország és Csehország szükségletei 80 százalékát, Görögország háromnegyedét, Törökország 67 százalékát, Lengyelország és Ausztria szükségleteinek felét, Németország 42, Olaszország 28, Franciaország 24 százalékát... a Gazpromtól szerzi be. Ha tehát elzárják a csapot (különösen amikor odakint tartósan fagypont alatt honol a hőmérséklet), úgy érthetően valamennyi felsorolt félreveri a harangot. Így volt ez 2005-ban és 2006-ban, és így volt ez most is. Más lapra tartozik, hogy a szófiai, szarajevói vagy szabadkai polgárt nem érdekli, ki miért zárta el a csapot, ki mennyit követel vagy hajlandó adni a gázért, csak az érdekli, hogy otthonában ne kelljen fagyoskodnia.
A bökkenőt akkor is, most is a gáz ára képezte, a korábban Fehéroroszországgal egyetemben szubvencionált Ukrajna ugyanis a többi európai országnál jóval kevesebbet (tavaly 1000 köbméterenként 179,8 dollárt) fizetett, időközben azonban a Gazprom által újraexportált türkmén, üzbég és kazah gáz ára ún. piaci árra módosult, így Kijevnek is többszörösen nyomatékosítva jelezték, kénytelenek lesznek beletörődni a drágításba, és a két ország vezetői annak idején meg is állapodtak abban, hogy fokozatosan áttérnek a piaci árakra. Ennek most érkezett el az ideje.
És ezzel kezdődött el újfent az alkudozás, melynek e friss felvonásában csak annyi módosult, hogy mindkét fél a korábbinál is makacsabban ragaszkodott „saját igazához”. Nem elhanyagolható a mesében a politikai vetület sem, így elsősorban a tavaly augusztusi grúziai események és Moszkva amiatti ingerültsége, hogy Kijev fokozottan kacsingat a Nyugat, főként a NATO-tagság felé. Ez már eleve rendesen elhidegítette az egykori testvérviszonyt (hát még, amikor kiderült, hogy Ukrajna fegyvereket szállított Grúziának), olyannyira, hogy Moszkva immáron kertelés nélkül az utolsó kopejkáig követelte a 2,4 milliárd dolláros ukrán tartozás törlesztését, és az új piaci ártarifa (418 dollár) alkalmazását. Kijev némi csaholás után az elmúlt év utolsó napjaiban, a gázstopot elkerülendő, le is gombolta tartozása egy részét (1,5 milliárd), közben – annak dacára, hogy a Gazprom szerint még 614 millióval adós – eltökélte, hogy ezer köbméterenként legfeljebb 201 dollárt fizet, a tranzitért (100 kilométerenként) pedig a korábbi 1,70 helyett 2,05 dollárt követelt, hovatovább kilátásba helyezte a közvetítők kiiktatását, köztük elsősorban a svájci székhelyű, de a Gazprom és ukrán üzletemberek tulajdonában lévő RoszUkrEnergót.
Az, hogy ennyire kötötte az ebet a karóhoz részint annak függvénye, hogy most jobb tárgyalási helyzetben érezhette magát, az olajárzuhanás ugyanis azt jelenti, hogy az európai fogyasztók által fizetett 450 dollár/1000 köbméter körüli gázárak is hamarosan nagy ütemben zuhannak (az olajárakat rendszerint 6-9 havi elmaradással követik), azaz a gáz ára az Ukrajna által ajánlott vételár felé tendál. (Ha a nyersolaj megmarad a 40-50 dollár közötti sávban, a földgáz ára az év végére 250-300 dollár körül várható.) Nyilvánvalóan erre vezethető vissza, hogy a Gazprom az alkudozás kezdeti fázisában 250 dolláros árat is felkínált. Az ukránok ezt is sokallták, aztán bekövetkezett, ami bekövetkezett (fölösleges részletezni, hisz naponta „élveztük”), röviden: az egész kontinens az energetikai perpatvar kiszolgáltatottjává és túszává vált.
A nagy válságmegoldó vehemencia mellékzöngéjeként minden valamire való politikus és fórum leszögezte, hogy nagyon nem jó kiszolgáltatottnak lenni, hogy sürgős energiapolitikai fordulatra van szükség, meg alternatív energiaforrások kiaknázására, és a tranzitútvonalak diverzifikálására. Utóbbi kapcsán újfent gyújtófénybe került a tervként is csak nyögvenyelősen haladó Nabucco-vezeték, melynek ez a gázgubanc – afféle járulékos haszonként – végre szárnyakat adhat. A hónap végén Budapesten tartandó Nabucco-konferencia résztvevői bizonyosan e 7,9 milliárd eurós beruházás határozottabb és gyorsabb megvalósítása mellett szállnak majd síkra (ha igaz, jövőre végre megkezdődik az építése, s 2013-ban talán be is fejeződik)... időközben pedig azért fohászkodnak majd, hogy Kijev és Moszkva ne ugorjon egymásnak. Legalábbis ne télen, és ne ilyen gyakran.
