Tudósítónk jegyzete
Washington, január 8.
Három hét alatt négyszáz millió dollárt hozott a Fox stúdiónak James Cameron legújabb, háromdimenziós filmje, az Avatár, és ezzel minden idők leggyorsabb „pénznyomtató” mozijává vált.
Ugyanakkor a filmet követő felháborodás sem maradt el: egyesek szerint fehér szuprematizmustól bűzlik, mások viszont azt róják fel neki, hogy olcsó klisékben gondolkodik, amelyeket már a Farkasokkal táncoló, hasonlóképpen Az utolsó szamuráj, vagy éppen a Pocahontas c. filmek alaposan kihasználtak.
A nézők viszont özönlenek a mozikba, pedig többségük nem is három dimenzióban látja a filmet, hanem csak a kétdimenziós vásznon. Pedig a kettő közötti élménykülönbség leírhatatlan. A háromdimenziós moziban az ember orra előtt lebegnek az életet jelentő mitikus virágok – és golyók ezrei süvítenek el a füle mellett.
Mégsem a bravúros technika az, amiről a kritikusok vitatkoznak, hanem az, hogy a sztoriban Jake Sully (Sam Worthington), egy amputált lábú tengerészgyalogos átváltozik a kizsákmányolandó távoli bolygón élő lénnyé, hogy földi gazdáit kiszolgálja. Csakhogy a metamorfózis olyannyira sikerül, a fehér ember kapzsisága pedig olyan méreteket ölt, hogy az Avatár „átáll” új fajához és megmenti azt.
Ebben rejlik a nagy talány – és a felháborodás magja: Létezhet-e egyáltalán „fehér megváltó”!? Vagyis: miből gondolja a fehér ember – konkrét esetben James Cameron (a Titanic, a Terminátorok és több más nagyszabású mozialkotás kreátora), hogy a „vadakat” csak egy fehér férfi tudja megmenteni – maguktól a fehérektől!?
Amennyire jogos a kérdés, legalább annyira túlzásba viszik az Avatár kritikusai a történet alapjainak ostorozását. Támadják jobbról és balról: kikiáltották a „legrosszabb liberális” politikának, de ugyanakkor szuprematista hőzöngésnek is. Elnevezték bugyuta környezetvédő propagandának és felfuvalkodott sci-finek egyaránt.
Még a mozgáskárosultak is támadásba lendültek, mert hogy a film elején a gonosz ezredes „valódi lábakat” kínál Sullynak, ha az hajlandó kémkedni a kizsákmányoló megacég javára, amelyet a szuperhadsereg vakon és hathatósan támogat az idegen ásványi kincsek megszerzésében, ráadásul a hipertudomány segítségével.
Pedig Cameron csak egy remek filmet csinált, amelyben a jó győzedelmeskedik, és ahhoz történetesen egy testi-lelki metamorfózisra van szükség. Igen, található benne elnagyolt, karikaturisztikus jellemrajz és hatalmas adag naiv (ebben az esetben Na’vi – ahogy a kék bőrű, fantasztikusan karcsú testű bennszülötteket hívják) optimizmus. Ám így is két óra negyven percen át odaszögezi az embert a mozik karosszékéhez és orrára ragasztja az egyébként meglehetősen kényelmetlen háromdimenziós szemüveget.
Amire a valós világban is szükség lenne – hogy ne csak saját, gyakran egysíkú nézőpontunkból láthassuk mindazt, ami körülvesz bennünket.
Az, hogy a valós világ oly sok szegletében találva érzik magukat egyesek – hát istenem: akinek nem inge, ne vegye magára! Miért ne lehetne „fehér megváltó” egy új, csodálatos világban!? Hogyan is képzelik el az „önfelszabadító” elméletek gyártói azt, hogy a fehér ember új tudatra ébredése nélkül megváltható lenne a világ? Esetleg csak ugyanennek a civilizációnak a kiirtása árán, ami azért mégsem menne – legalábbis egyelőre – olyan könnyen. És miért is volna rá szükség, ha mégiscsak akadnak legalább csírái az Avatárhoz hasonló multikulturális, sőt „többfajú” emberiségnek, emberiességnek!?
