Léphaft Pál
Ankara kétszer is meg fogja gondolni, támogassa-e az unió számára most energiapolitikai szempontból létfontosságúvá vált Nabucco-tervet. A törökök hát – egy korabeli meccstudósítás „gyöngyszemével” élve – gyenge kezdés után visszaestek.
Pontosabban ugyanabba a hibába estek, mint Belgrád (menetrendszerűen): ahelyett hogy a tettek mezején is végre uniós elkötelezettségük kézzelfogható jelét produkálnák, fenyegetőre fogják, mintegy arra próbálva ráébreszteni Brüsszelt, mennyit veszít(het) az, ha nem fogadja be őket az EU családba.
A Nabuccóra vonatkozó félreérthetetlen célzást Recep Tayyip Erdogan török kormányfő hét elejei brüsszeli vizitje során tette... látványos bombagólt lőve ezzel. Persze öngól volt a javából, hiszen a török kérdésben az unió még borúlátóbb és még megosztottabb, mint a 2005 októberében megadott tagjelölti státuskor volt, azóta ugyanis jóformán semmilyen előrelépés sem történt. Ankara csak hangoztatja, hogy számára az uniós tagság elnyerése kiemelt fontosságú cél (mintha csak e tekintetben is Belgrádba járnának egyeztetni), a gyakorlatban azonban helyben topog, csigalassúsággal hajtja végre a belső reformokat, az alkotmány még mindig nem garantálja a kívánt szabadságjogokat, korlátok közé szorítják a véleménynyilvánítást, csakúgy mint a vallási és nyelvi kisebbségek jogait. A csatlakozási tárgyalások 35 fejezetéből csak nyolcat nyitottak meg, további nyolcat pedig befagyasztottak (ami de facto az egész folyamat felfüggesztését jelenti), mert Törökország változatlanul akadályozza a ciprusi újraegyesítést, kikötőibe és repülőtereire továbbra sem engedi be a (görög) ciprusiak hajóit, illetve repülőit.
És ez még hagyján, hiszen az EU két alapító és oszlopos tagja, Németország és Franciaország számára már eleve nem a kikötők vagy a tárgyalási fejezetek zárolása a kérdéses, hanem az, hogy van-e egyáltalán az unióban helye egy muzulmán országnak. A franciák elsősorban azért ellenzik Törökország integrációját, mert hazájukban sok észak-afrikai bevándorló él, így a muzulmán kisebbséggel való együttélés nehézsége a törökökre is kivetítődik. Esetleges uniós betagosodásukra nézve így eleve rossz ómennek nevezhető, hogy a közelmúltban foganatosított alkotmánymódosítás értelmében a franciák a leendő EU-csatlakozásokról népszavazást tartanak. A jelenlegi közhangulat alapján a török ügyről szólót meg sem kell(ene) tartani.
Ha referendumra nem is kell vinni, a németek pulzusa sem különb, hisz – mivel náluk meg hárommillió török él – élesben „élvezik” a kulturális disszonanciát. Külön fűszerezi még az is, hogy ezen törökök mintegy harmada csak állampolgárságilag az, valójában pedig kurd, így Németországban is igen jól érezni, hogy Törökországban kiélezett a török–kurd konfliktus. A diplomáciai etikett csúcsának mondható hát, hogy Hans-Gert Pöttering, az Európai Parlament német elnöke csak finoman mondja ki az egyértelmű nemet, úgy vélvén, hogy Ankara számára a privilegizált partneri viszony reálisabb célkitűzés, mint a teljes jogú tagság elérése, kétli ugyanis, hogy Törökország a belátható jövőben is – mondjuk, 15-20 év múlva, amennyire több elemző a török csatlakozás legkorábbi időpontját teszi – képes lesz teljes egészében magáévá tenni az unió értékrendszerét.
Az elutasítás oka lehet az is (immár az egész EU szintjén), hogy ha Törökország belépne az unióba, 71 milliós populációjával a közösség második legnépesebb országává válna (a 82 milliós Németország mögött), ez egyben azt is jelentené, hogy a politikai döntéshozatalban is változnának az erőviszonyok, a szavazati arányok, pozíciók, biztosi helyek.
És – nem egészen mellékesen – az uniós csatlakozás iránt korábban táplált török lelkesedés sem a régi már: míg két évvel ezelőtt a polgárok háromnegyede támogatta a csatlakozást, ma már csak kevesebb mint a fele. (E tekintetben is kéz a kézben járunk, azzal különbséggel, hogy nálunk még csupán 6 százalékkal csökkent – igaz, tavaly május óta – az uniós jövő támogatottsága, és most 61 százalékon áll.)
Erre jött Erdogan fenyítése, hogy Ankara nagyon fontolóra veszi, támogassa-e a területén áthaladó Nabucco-vezeték építését, ha az EU akadályozná a csatlakozási tárgyalások energetikai fejezetének megtárgyalását. Márpedig – mivel a ciprusi probléma e tekintetben is visszaköszön – nagy eséllyel akadályozni fogja, a tengeri gázkiaknázással összefüggő nézeteltérések miatt ugyanis Ciprus egyértelműen (de korántsem egyedül) e fejezet megnyitása ellen van.
A sajátos non plus ultra, hogy ha egy uniós diplomatára netalán hirtelen őszinteségi roham tört volna rá, a török miniszterelnöknek nagyjából azt válaszol(hat)ta volna: jó, hogy mondod, komám, mert úgyis csak a Nabucco miatt gondoltunk bevenni benneteket. Na, majd átrajzoljuk az útvonalát, hogy a Fekete-tenger alatt haladjon és elkerüljön benneteket. Az EU-t meg ne is álmodjátok!
