Léphaft Pál
Tudósítónk jegyzete
Washington, január 29.
Amikor ifj. George Bush első hatalmi éve után, 2002 januárjában első évértékelő uniós beszédét tartotta, az Egyesült Államok népe és a kongresszus tagjai egy emberként álltak mögötte. Korántsem az elnök személyisége miatt, hiszen őt azóta az ország történetének egyik legsikertelenebb államfőjeként is emlegetik.
Egyszerűen azért, mert a négy hónappal korábbi terrortámadások nyomán a nemzet félretett minden belpolitikai megfontolást. Még a háborút ellenző demokrata ellenzék is szinte egyöntetűen megszavazta Bush korlátlan háborús felhatalmazásait.
Azóta objektív és szubjektív okokból is nagyot csappant a terroristák általi fenyegetettség érzete, és az amerikaiak millióit a munkanélküliség, semmibe tűnt nyugdíjalapok meg soványodó pénztárcája izgatja. És többségüket nem érdekli, hogy ezeket a kérdéseket egyszerűen nem lehet egy-két jól irányzott háborúval, vagy akár 1-2 ügyesen bedobott friss dollárbillióval hónapok alatt megoldani.
Így fordulhatott elő, hogy 2002 januárjában Bush teljes támogatásra számíthatott, pedig éppen az ő hivatalba lépése után érte az USA-t Pearl Harbor óta a legnagyobb ellenséges megaláztatás. Obamával viszont, aki az elmúlt 80 év legnagyobb és legbonyolultabb belső (és külső) kihívása pillanatában vette át a kormánybotot – elődje gondtalan-gondatlan politikája folytán olyan méretűvé váló gazdasági problémák idején, amelyeket egyszerűen nem lehet egy év alatt helyretenni –, már 12 hónap után türelmetlenek az emberek.
A két korszakban ellenzéki szerepet játszó politikai erők különbsége nagyban hozzájárul ehhez. A nemzetvédelem kérdésében a világháborúkat nyerő Wilson, Roosevelt és Truman, valamint a kubai szovjet rakétafenyegetést legyűrő Kennedy ellenére is rettegő demokraták egyszerűen nem mertek határozottan ellentmondani az iraki és az afganisztáni háborúnak, míg a mostani ellenzék, a republikánusok, roppant fegyelmezetten, törvényhozóikat rövid pórázon tartva kizárólag Obama és a demokraták megfékezésére koncentrálnak. Számukra sem a gazdasági válság, sem az egészségbiztosítási reform nem egyéb, mint ügyesen kiaknázható problémaforrás politikai céljaik eléréséhez.
A kongresszusi obstrukció procedurális lehetősége, valamint a médiamániás amerikai társadalom információs sebezhetősége folytán az ellentmondóknak mindig és mindenben nagyobb esélyük van, mint azoknak, akik bonyolult kérdések hosszú és türelmes, áldozatokat követelő kezelésére vállalkoznak.
A rendkívüli választások – két kormányzó és egy szenátor esetében – még külön esélyt is adtak az ellenzéknek ahhoz, hogy a tömegek elégedetlenségét kihasználva gyors győzelmeket arasson, amelyek tovább nehezítik az ésszerű törvénykezést, különösen az idei kongresszusi választások előtt. (Novemberben az egész képviselőház és a szenátus egyharmada újul majd meg.) Az újraválasztásukért küzdő honatyák ugyanis kényszerből elsősorban saját sorsukra összpontosítanak, nem a hosszú távú, nemzeti érdekű politikára.
Az első fekete bőrű elnök megválasztása a reményeket is túlfeszítette: sokan azt hitték, hogy a társadalom intoleráns rétegei végre visszavonulóban vannak, pedig csak az történt, hogy George Bush után a jobboldalnak egyszerűen nem volt esélye. Ezért – a tehetetlen John McCain feláldozásával – ideiglenesen átengedte a pályát. Méghozzá úgy, hogy az ellentábor új vezetőjét újult erővel támadhassa „szocialista” sőt „kommunista” jelzők bedobásával. Az utóbbit szinte hihetetlen módon még az éppen Washingtonban tartózkodó szerb parlamenti küldöttség egyik tagja is nyilvánosan alkalmazta az USA elnökére (akinek kormánya a látogatásukat pénzeli...).
Obama ilyen helyzetben hiába is próbálkozott kétpárti összefogással, mert abban a másik félnek semmiféle érdeke nincs. Ez a biztosítási reformot célzó törvénykezés minden egyes lépcsőfokán napnál világosabban megmutatkozott – és az elnök szerdai beszédében célzott is rá. Szinte a demokrácia lehetőségeinek határát súrolja az a lehetetlenség, amivel a világ leggazdagabb társadalma szembetalálja magát, amikor olyan – másutt alapvetőnek számító, megkérdőjelezhetetlen – értékeket próbál bevezetni, mint a betegbiztosításhoz való jog. Figyelem: nem ingyenes biztosításról, hanem annak megvásárlásához való jog bevezetéséről lenne csak szó!
Ilyen körülmények között nem meglepő az amerikaiak egyes rétegeiben jelentkező csalódásérzet. Ahol eluralkodnak az ábrándok – a rendszer erényeiről éppúgy, mint akár a legtehetségesebb politikusok gyakorlati sikerkilátásairól –, ott a kiábrándulás sem lehet túl messze.
