Azt mondják, hogy Szerbia kivételes szörnyűségeket követett el a kosovói albánok ellen, s emiatt lehetetlen a megbékélés – mesélte vietnami egyetemistáknak a hét elejei hanoi látogatása során Vuk Jeremić, majd feltette a retorikus kérdést; akkor Irakot miért ne lehetne felosztani, a kurdok miért ne kapnának saját államot, hisz Szaddám Huszein mérges gázt vetett be ellenük?
Az ifjú (július 3-án lesz 33) szerb külügyminiszter nyilván (még) maga sem döbbent rá, hogy ezzel a párhuzammal bizonyos fokon „beismerő vallomást” tett, hovatovább olyan veszélyes vizekre evezett, melyek erősen kérdésessé teszik a (jó)szándékot. Azzal ugyanis, hogy Irak felosztását pengeti, majd mondandóját nyomatékosítandó a ruandai és szudáni rémtettekre is emlékeztet és fel-felteszi a kérdést, hogy ezek miért nem adnak okot ezeknek az országoknak a feldarabolására, valahol azt (is) üzeni, hogy – ha már Szerbiát megcsonkították – világszerte másutt is alkalmazni lehetne, sőt kellene az ilyen gyakorlatot.
Jeremić ezt sejthetően csupán afféle példabeszédnek szánta, azt szemléltetendő, mekkora igazságtalanság a nyugat részéről, hogy elfogadják Kosovo Szerbiától való elszakítását, más esetekben meg hallani sem akarnak ilyesmiről. Elég értelmes azonban ahhoz (a Cambridge-i Egyetemen elméleti és kísérleti fizikán szerzett oklevelet, majd a Harvardon állami adminisztráció és nemzetközi fejlesztés témából magisztrált), hogy tisztában legyen vele, hiába kardoskodik ez a fájó „szívügy” mellett, hiába tolná visszafelé a történelem szekerét, Kosovo függetlenségének önkényes kikiáltása – ha maradéktalanul ki is meríti a jogtiprás fogalmát – vissza nem csinálható, meg nem állítható. Nyolc hónapos külügyminiszeri pályafutása is elég kellett legyen ahhoz, hogy belássa, politika és erkölcs, jog és gyakorlat csak ritkán jár kéz a kézben, ha olykor mégis, vagy merő véletlen, vagy hiú tetszelgés.
Ha Massachusettsben (a Harvard Egyetem székhelye az ottani Cambridge nevű városkában van) csak átutazóban járt volna is, tisztában kell(ene) legyen vele, ha a Fehér Ház valamire zöld fényt ad, úgy az – ha képletesen is – szentírásnak vehető. Nem a benyalás, behajlás elengedhetetlenségéről beszélek itt, pusztán annak kézzelfoghatóan tragikus tényéről, hogy Iraknak sem voltak tömegpusztító fegyverei, mégis... ott tartanak ahol.
Lehet (és kell) az Egyesült Államok mindenkori adminisztrációját bírálni, az azonban elvitathatatlan, hogy ha valamit meg lehet tőlük tanulni, akkor az a pragmatikus politizálás. Ebből az is következik, hogy – minden félrebeszélés mellett és ellenére – Washington nem ijesztget és áltat „üresbe”, amikor tízszer-húszszor egyértelműen közli, hogy Kosovo függetlensége lezárt ügy, Szerbia 1999-ben elvesztette Kosovót és soha sem fogja visszaszerezni azt, akkor kétségtelenül így is gondolja. Amikor pedig ehhez azt is hozzáteszi – mint azt a közelmúltban Nicholas Burns külügyi államtitkár révén tette –, hogy Belgrád súlyosan téved, ha azt hiszi, hogy feloszthatja Kosovót, akkor ebből is ki kellene valamit olvasni.
Ezért is furcsa, hogy az iránytűjét vesztő szerb külügy vezetője újabban éppen ezt a húrt feszíti. Jevgenyij Primakov orosz ex-külügyminiszter „beintésére” – miszerint a dél-kosovói szerbeknek északra kellene költözködniük, hogy aztán ezt a részt Szerbiához csatolhassák –, az éppen Indonéziában turnézó Jeremić szakasztottan ugyanezt mondta, csak más szavakkal. Utána ezt sietve cáfolta, de erősen kilógott a lóláb, hisz nehezen hihető, hogy a Reuters jakartai tudósítója annyira félrehallotta volna szavait, minek alapján olyasmiket közölt, hogy Belgrád – mely hivatalosan változatlanul Kosovo felosztása ellen van – kormányozni akarja a szerbek lakta vidékeket, és úgy véli, az ottani közigazgatást a konfliktusok elkerülése céljából kell különválasztani. Ebből – még rosszmájúságra való hajlam nélkül is – azt is ki lehet olvasni, hogy a közigazgatás esetleges szét nem választása erőszakkal jár(hat), így az a sejtelmesen rejtelmes Jeremić-észrevétel, miszerint „veszélyben van Kosovo közbiztonsága”, olyan, mintha ezt a fenyegetést nem a mennyei nép, hanem valami aláhulló üstökös okozná.
Belgrád elfeledkezik arról, hogy „ezt a filmet” már mindenki látta, legutóbb február 21-én, amikor Koštunica beintésére a csőcselék – mely előtt a jóságos rendőrök illemtudóan félreálltak – végrehajtotta a pusztítást. Elfeledkezik arról is, hogy azzal, hogy nagy sértődötten hazarendeli a nagyköveteket azokból az országokból, amelyek elismerték Kosovót, elsősorban és szinte kizárólag magának árt. Nem látja be, hogy ugyanilyen autisztikus és káros hajtogatni, hogy a Kosovót elismerő államok nem számíthatnak jó viszonyra Szerbiával, hisz ezek a trillák, nem csak az ország különben sem fényes diplomáciai kapcsolatait mételyezik tovább, hanem egyszersmind a honi szélsőségesek alá adnak lovat, az olyanok alá, akik önmegvalósítása abból áll, hogy falkába verődve törjenek-zúzzanak minden útjukba esőt, ami valamiért éppen nem vág egybe beteges hiedelemvilágukkal. És nem látja, be, hogy ez a hangulatszítás, és a nyomukban fellobbanó – utólag sajnálatosnak mondott – események csakis Szerbiának és az itt élőknek ártanak, ha ugyanis Európa és a világ közvéleménye hátat fordít, az EU-nak nagyon nehéz lesz továbbra is kiállni Szerbia uniós perspektívája mellett.
Egyelőre a mottó még „az EU-nak szüksége van Szerbiára, Szerbiának szüksége van az EU-ra” (Dimitrij Rupel az uniós elnöklő Szlovénia külügyminisztere hangoztatta legutóbb Strasbourgban), ám még egy „hosszú kések éjszakája” után ez könnyen a „Szerbiának szüksége van Európára, de nem biztos hogy Európának is szüksége van Szerbiára” változatra módosulhatna (Doris Pack, az Európai Parlament Délkelet-európai küldöttségének vezetője jegyezte meg egy alkalommal).
Koštunicának ez eleve smafu, mert – mint a minap jósolta: „sok-sok év fog eltelni mire az unióhoz csatlakozhatunk”. Ő már csak tudja, hisz egymaga már egy féltucat alkalmat eljátszott.
