Léphaft Pál
Manasz az azonos című kirgiz eposz legendás hőse. A mű évszázadokon át csak regösök, azaz szájhagyomány útján terjedt, mígnem 1885-ben írásos (mégpedig verses) formát öltött. Leghosszabb változata mintegy félmillió (500 553) verssorból áll. Eszerint ez a világ leghosszabb hőskölteménye: hússzor lekörözi az Odüsszeiát, és kétszer hosszabb a Mahábháratánál is. A nomád kirgiz nép egész történelmét csokorba fogó eposz hőse napjainkban is a bátorság, a becsület és a hazafiasság jelképe; sok falu, utca, egyetem, viseli nevét, és a biskeki repülőteret is így hívják.
Utóbbi a múlt héten került ismét gyújtópontba, amikor a kirgiz államfő bejelentette, bezárja az amerikai hadsereg által használt manaszi légi támaszpontot, mert kevesli az Egyesült Államoktól kapott bérleti díjat. Pontosabban, mert moszkvai látogatásán jobb ajánlatot kapott Dmitrij Medvegyevtől. Ez a csomag 2,2 milliárd dollárnyi orosz pénzsegélyt tartalmaz, közte a 180 milliós tartozás leírását, 300 milliós kedvezményes hitelt, valamint 150 milliós segélyt. Ez a deal jóval kedvezőbb, mint az az évi 17,4 millió, amennyit az USA-tól bérleti díjként sikerült kicsikarnia.
Kurmanbek Bakijev már 2005 márciusában való hatalomra jutásakor közölte Washingtonnal, hogy az előde, Aszkar Akijev által 2001 végén kötött szerződésben szereplő évi 2 milliós használati díj kevés. Szerénységére vall, hogy egyenesen ennek százszorosát követelte. Nem kevés alkudozás után 2006 júliusában 150 milliós összértékű, évi 17,4 milliós bérleti díj formájában kötöttek kompromisszumot. Bakijev persze nem volt elégedett, rendre felvetette az „anyagi kompenzáció” kérdését is, mert azokat a pénzeket, melyeket előde gyűjtött be, sehogyan sem lelte a kincstárban. Erre lépett be Moszkva... és happolta el az amerikaiaktól az afganisztáni misszióban fontos utánpótlási csomópontnak számító Manaszt.
Azon felül, hogy ezt Obama első külpolitikai pofonjának is nevezhetnénk (annál inkább, mert elsősorban az afganisztáni helyzet rendezését helyezte kilátásba), vagy Moszkva azon sikerének, hogy stratégiai érdekövezetéből kisöpörte a zavaró (amerikai) tényezőt, alapállásban – ha elvonatkoztatunk a geostratégiai tényezőktől – itt mindössze egy klasszikus kupeckodásról, kisstílű kalapozásról van szó.
Talán jobban megértjük, ha átfutjuk az előzményeket, meg-megállunk a hőseposzba korántsem illő kirgiz közelmúlt fontosabb állomásain. Mondjuk, egyenesen a helyi peresztrojka „hősénél”, a kilencvenes években a nyugat kedvencének számító Aszkar Akajevnél, aki a terrorizmus elleni harc hithű elkötelezettjeként (naná!) az amerikaiak rendelkezésére bocsátotta a manaszi támaszpontot. Akajev puha diktatúrával kezdte, aztán idővel bedurvult. Kezdetben még úgy tűnt, a Világbank hitelei és a százmilliós amerikai segélyek fellendítik majd a kirgiz gazdaságot, de egyes „rosszmájúaknak” feltűnt, hogy a kormányzat a Manasz bérleti díjából befutó összegek egyetlen centjével sem számolt el, hovatovább az FBI vizsgálata is kiderítette, hogy a súlyos dollármilliók az Akijevék irányította off-shore bankok magánszámláin fejezték földi útjukat.
Így jutott el Kirgízia a 2005-ös parlamenti választásokig, amelyen Akajevék – akiket már a Nyugat is nyíltan kleptokratának titulált – a szokásosnál is feltűnőbben csaltak. A 75 fős parlamentbe összesen hat ellenzéki „verekedte be magát”, mandátumhoz jutott viszont Akajev két gyermeke és még néhány rokona. Erre azért lehetett szükség, mert az elnök megígérte, hogy az októberi elnökválasztáson már nem indul, és vélhetően úgy látta helyesnek, hogy az országvezetés ügye a családban marad. Valószínűleg még ez sem lett volna gyújtóok, hogy kitörjön (a tulipánosnak nevezett) forradalom, ha a lakosság fele nem élt volna a létminimum alatt. De az alatt élt.
És él ma is, hiszen Bakijev sem varázsló, mi több az ellenzék már egyévnyi országlása után ugyanúgy korrupcióval és mindazzal vádolta és vádolja, amivel korábban elődjét. Az sem erkölcsi bizonyítvány, hogy Akajevet amerikai segítséggel buktatta meg, most meg fügét mutat(ott), de hát az etika és a politika köztudottan széles ívben kerüli egymást.
Az, hogy most Moszkvának adta el magát és hazája némi ingatlanját, a pax in domus tekintetében kedvező jel lehetne, feltéve, ha az orosz ígéreteknek hinni lehet. Mert azon a „partin”, melyen a fennforgó kirgiz támogatás fogant – hivatalosan a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete (ODKB), valamint az Eurázsiai Gazdasági Közösség (JevrAzESZ) legfelső testületeinek moszkvai rendkívüli ülése –, Alekszandr Lukasenko fehérorosz elnök is szorgosan tartotta a kalapját. Meg is állapodott Medvegyevvel a közös légvédelmi rendszer kiépítéséről, de cserébe kedvező feltételek melletti hitelt követelt (a már megadott kétmilliárd dollár mellé további 100 milliárd rubelt), nemkülönben azt, hogy – Ukrajnával ellentétben – továbbra is igen olcsón kapja a földgázt. Moszkvának ez a Biskeknek és Minszknek tett ígérete, plusz az ODKB pénzelése cirka 12 milliárd dollárjába kerül. Nem egy olcsó „szórakozás”.
Persze Washington sem maradt veszteg. A kirgiz–amerikai paktum felbontása még meg sem érlelődött, amikor ahhoz az Emomali Rahmonhoz fordult, aki mellékesen Tádzsikisztán elnöke, nem mellékesen pedig nagyon mérges Medvegyevre, mert az nem támogatja sajátos, ökológiai katasztrófával felérő, vízi erőművek építésére vonatkozó eszement ötleteit. Talán mondani sem kell: ő nem kapott hitelt. Folyományaként Rahmon – aki 2001 óta igen szóra hajló Washington felé – tüstént felajánlotta hazája légterét az Afganisztánba irányuló NATO-szállítások számára. És amerikai részről Üzbegisztánnal is folyamatban van egy megállapodás kidolgozása, amelynek célja egy Afganisztánba vezető vasútvonal kiépítése.
A többiek még helyezkednek.
