Először akkor, amikor Kosovo kiválása nyomán Putyin a két szakadár területtel való gazdasági kapcsolatok liberalizálását és fejlesztését jelentette be, az abház és dél-oszét vezetőség pedig – még egy lépéssel megtoldva – másfél évtizeddel ezelőtt deklarált, diplomáciailag el nem ismert függetlenségük elismerését kérte Moszkvától. Április 20-án tovább feszült a húr, amikor Abházia felett lelőttek egy grúz pilóta nélküli kémrepülőgépet. Tbiliszi szerint azt egy orosz MiG–29-es lőtte le, Moszkva szerint pedig az abház légvédelem.
Csakhamar előkerült egy felvétel, amelyen valóban egy MiG–29-es látható, de Moszkva maradt az eredeti állításánál, mondván: orosz gép aznap nem szállt fel, különben is a felvételen nem látszik a MiG felségjelzése. Az orosz külügyi tárca ezt még azzal az ellenváddal is megtoldotta, hogy Grúzia megszegte az 1994-ben kötött moszkvai szerződést, amely rendelkezik az abház konfliktus lezárását jelentő tűzszünetről, és azokat az ENSZ-határozatokat sem tartotta tiszteletben, amelyek a világszervezet békefenntartóinak grúziai mandátumát szabályozzák.
A moszkvai vádakra válaszolva a grúz külügyminiszter kifejtette, hogy a kémrepülőgép nem sértette meg a korábban aláírt megállapodásokat, a nemzetközi jog különben sem tiltja egyetlen szuverén államnak sem, hogy saját légterében repüléseket végezzen. Tbiliszi állítólag tájékoztatta a berepülésről a térségben állomásozó ENSZ-megfigyelőket, de azt eleve nem lehetett katonai küldetésnek nevezni, mert nem a hadsereg, hanem a belügyminisztérium kötelékébe tartozó gépről volt szó.
Az események innen napi frissüléssel gyűrűztek/gyűrűznek tovább. Az orosz külügy a hét elején azt állította, hogy Grúzia katonai akcióra készül Abházia ellen, ezért Abháziában és Dél-Oszétiában megnövelte „békefenntartó” kontingensének létszámát. A grúz miniszterelnök ezt „visszakézből” felelőtlen húzásnak nevezte, és arra kérte az Európai Parlamentet (EP), hogy „értékelje Moszkva lépéseit”. A reagálások sorából nem marad(hatot)t ki a NATO, az Egyesült Államok és az EU sem. Az észak-atlanti szövetségben úgy vélekedtek, hogy Moszkvának ez a lépése Grúzia területi egységét fenyegeti, Washingtont „nagyon aggasztja az orosz csapatok létszámnövelése”, Brüsszel pedig a feszültség mérséklésére szólította fel a feleket. Erre Moszkva – Szergej Lavrov orosz külügyminiszter révén – jelezte, hogy nem szándékozik háborúzni, de ha Grúzia erőszakhoz folyamodik, Oroszország kénytelen lesz állampolgárai védelme érdekében válaszlépéseket tenni.
A grúz ellenzéknek is kapóra jött a dolog, így Mihail Szaakasvili elnök fejéhez vágta a vádat: az csak azért szította a szakadár régiókkal kapcsolatos feszültséget, hogy a május 21-i előrehozott parlamenti választások előtt elterelje a figyelmet az ország belpolitikai problémáiról. Ezt mintegy felültromfolva, Szaakasvili kedd esti tévébeszédében az egységes ország építésére hívta fel a két régiót, de a címzettek köszönték szépen, újólag megerősítve előző napi eltökéltségüket, hogy készek katonai megállapodást kötni Oroszországgal és területükön orosz bázisoknak helyet adni.
Nyilvánvaló, hogy ebből a pingpongból még többjátszmányit végignézhetünk majd, és az is, hogy ez így sehová sem vezet, alapos diplomáciai alkudozás nélkül a konfliktusból nincs kiút. Az is nyilvánvaló, hogy az érdekellentétek itt három tényezőre redukálhatók: a NATO-ba igyekvő grúz vezetés arra épít, hogy a Nyugat nem fogja megengedni a két szakadár térség kiválását, az abházok és az oszétok pont ennek ellenkezőjében bíznak, remélve hogy Kosovo példája nyomán számukra is elérkezett a függetlenné válás órája, Moszkva pedig immáron nyíltan adja alájuk a lovat, és – félhangosan szintén Kosovóra hivatkozva – kész de facto is elismerni e két terület függetlenségét. Valójában csupán ütőkártyaként tekint rájuk, amelyet alkalomadtán ki lehet játszani Tbiliszi ellen, még inkább pedig abban a nagy – még számos mélyütést tartogató – játszmában, amely a kaukázusi térség fölötti befolyásért folyik.
