Léphaft Pál
Aki látta a Die Hard: With a Vengeance című filmet, bizonyára emlékszik arra a jelenetre, amikor a rosszfiúk nyakon csípik John McClane-t (Bruce Willis), a szuperzsarut, pucérra vetkőztetik, kezét hátrakötik, nyakába egy „gyűlölöm a niggereket” feliratú reklámpannót akasztanak, és kiállítják egy harlemi utcára...
Csak sajnálni tudom hát, hogy azok, az albánok vérére szomjazó, Čanak hátába kést óhajtó és minden (másként) gondolkodónak megannyi poklot ígérő, klerikálfasiszta ifjak véleményüknek Újvidék helyett nem Prištinában adtak hangot, úgy vélem ugyanis, hogy Kosovóért Kosovóban illene ki(ab)állniuk. Itthon ez már különben sem téma; egy teljes esztendeje a csapból is az folyik, hogy soha semmi szín alatt sem ismerjük el annak mondvacsinált függetlenségét.
Hovatovább a mennyei nép felvilágosultabbja is már legalább ugyanennyi ideje tudja, hogy Kosovo már sohasem lesz Szerbia. Többen már nekem is feltették a kérdést, vajon létezhet-e, hogy Tadić, Jeremić és a többiek hiszik is, amit hajtogatnak, vagy csak úgy üresben trilláznak. Mert más dolog a jog és más a politika – éri fel ésszel minden nyitott szemmel közlekedő pára... kinek már a könyökén jön ki a bugyuta makacskodás, a miloševići „mi nem hajtunk fejet” dogma.
Minderről itt csak azért, mert elválaszthatatlanul kötődik az ország uniós perspektívájához. Brüsszel felé ugyanis nagyon disszonáns állandóan azt ismételgetni, hogy rettentően szeretnénk már az EU-ban lenni, másfelől meg azt, hogy akkor sem fogadjuk el a valóságot, ha a világ maradék része belepistul is. Ez a Janus-arc-játék hamis és degutáns is.
Mert Brüsszelben is látták a félezer félnótás félember tüntetését, és azt is nagyon jól tudják, hogy ha Kosovo függetlenségének megünneplése címén ugyanitt netalán félszáz albán vonult volna fel, a rendőrség bizonyára félannyira sem lett volna oly lágyszívű & kezű, mint volt. Még inkább tudják, hogy ez a falkába verődött, sovén csőcselék most sem önszerveződött, hanem pártpolitikai irányítással toboroztatott... csakúgy mint egy évvel ezelőtt, amikor Koštunica beintése nyomán kvázi „megtörtént a nép”... aztán hazafias lelkesedésében tönkrezúzta Belgrád központját. Ezért is mellbevágók azok a napokban közkinccsé vált vélemények, melyek szerint Belgrád politikája nem változott Koštunica tavaly májusi leváltása óta, Kosovót illetően pedig ugyanaz, mint Milošević alatt volt. Azt, hogy eme véleményt történetesen a kosovói elnök és a kormányfő szellőztette, csupán szépséghibának nevezhető. Amúgy nehéz ellenérveket felhozni.
Mindenesetre ha Belgrád történetesen nem akkor kínálja fel az autonómiamodelleket, amikor a vonat már réges-rég elment, hanem akkor, amikor Priština még nem kapta meg Washington támogatását (azaz még ennél is jóval előbb), valószínűleg nem itt tartana, ahol... ahol csak hamisan csaholhat a Holdra, jobb híján egy olyan bírósági (ICJ) véleményezésére várva, mely a világon senkit sem kötelez semmire. És ha ez az erkölcsi elégtétel majdan megadatik?! Erre hivatkozik majd a következő száz évben?
Mert nem kell elfelejteni, hogy az uniós csatlakozás egyik politikai feltétele a szomszédokkal való építő együttműködés is. Ez Priština felé – ha rögtön virtuális államnak nevezzük is – nem „működik”. És a dolgok jelen állása szerint nem is működhet.
Fatmir Sejdiu még egy olyan „főbenjáró” állítással is megtoldotta nem kimondottan hízelgő véleményét – ráadásul most, amikor már állítólag nyugati titkosszolgálati ügynökök segítségével is folyik a Mladić utáni lázas kutatás –, hogy Miloševićtől kezdve Koštunicán át Tadićig mindegyik szerb kormány tudta, s tudja ma is, hol rejtőzködnek a leginkább keresett háborús bűnösök. A mindenkori szerb kormány (így a jelenlegi) sajnálatára Brüsszelben is tökéletesen tisztában vannak ezzel, mármint azzal, hogy a hivatalos változat és a valóság itt sem vág teljesen egybe, itt is tetten érhető a januskodás.
Mert történetesen nem felejtették el, hogy Tadić egy esztendeig (a 2003. március 17-e és 2004. április 16-a közötti időszakban) véderőminiszter is volt (még Szerbia és Montenegró-korunkban), ilyenként aligha kerülhette el figyelmét a hágai vádlottak hol- és hogyléte. Pontosan tudnia kellett, hol tartózkodnak, és mi van velük, minimum vele, mármint Mladićtyal, mert az – hivatalosan is bevallottan – 2003-ban biztosan Belgrádban volt. Nehezen hihető, hogy a titkosszolgálat (BIA) és/vagy a katonai kémelhárítás olyan ügyefogyott, hogy nyomát vesztette volna.
És mert nehezen hihető, kínálja magát a következtetés: ha a BIA és Koštunica hónapokkal Karadžić letartóztatása előtt tudta, hogy az hol és milyen álnéven él (2007 novemberéből erre írásos BIA-bizonyíték is van), akkor Tadićnak még inkább tudnia kell(ene), hol van Mladić.
A hollandok nem véletlenül és korántsem öncélúan kötik az ebet a karóhoz. Valójában az a meglepő, hogy a többiek nem.
