Tudósítónk jegyzete
Washington, február 26.
Már megint az amerikai egészségbiztosítás reformjáról beszélünk – pedig minek is érdekelné ez a világ többi részét!? Nos, számos globális jelentőségű okból.
Már „csak” azért is, mert az Egyesült Államok évi költségvetési hiányának (nagyjából másfél billió dollár az idén) jelentős részét, előbb-utóbb pedig – ha nem történik semmi, ha nincs reform – akkor az USA 12 billiós államadósságának nagy részét is az egészségügyi kiadások jelentik majd. Márpedig Washington adósságkezelése – még ha meredeknek is tűnik – az egész világ biztonságára kihat.
A betegek ellátása már ma is az amerikai gazdaság évi teljesítményének egyhatodát teszi ki. Ha a világ legnagyobb gazdasága képtelen megbirkózni ezzel a feladattal – az elöregedő társadalom ellátásával –, akkor semmilyen esélyünk nincs arra, hogy ez világszerte megoldódhat, vagy jobb irányban haladhat.
Ha Amerika csakugyan hanyatló pályára csúszna, az messzemenő következményekkel járna az egész világra – különösen a „szabad világra” nézve. Ki gondolhatja komolyan, hogy egy Kína, amely minden „tőkés-tollas kommunizmusa” ellenére nem enged az emberek ellenőrzéséből, majd hirtelen benevolensebb világhatalommá lépne elő, ha meg tudná dönteni Amerika elsőbbségét!?
Ezért nem sajnálta a fáradságot Barack Obama, hogy még egyszer megpróbálja szembesíteni egymással a kongresszus egymást fojtogató ölelésben tehetetlenkedő két pártját – mondhatjuk így is: az ellenzéki republikánusokat a valósággal. Mert kétségtelen, hogy az elnök demokratái bátortalanul és saját frakcióik belharcaiba süllyedve korántsem jeleskedtek az egészségbiztosítási reformtörvény kidolgozásában és megszavaztatásában. Ám arra a fajta frontális obstrukcióra, amit a republikánusok tanúsítanak az elnök és pártja ellen, csak nagyon kevés példa van – ha egyáltalán található ilyen! – az amerikai törvényhozás történetében.
A jobboldal egyetlen célja kudarcra ítélni Obamát, és ezért semmi sem drága, különösen nem a hangjukat amúgy sem hallató amerikai kisemberek egészsége és pénztárcája. A tények és a törvénytervezet elképzeléseinek hihetetlenül vakmerő kiferdítésével, sőt karikírozásával elérték azt, hogy a közvélemény-kutatások ma már a választók többségének ellenkezését mutatják ki a reformmal szemben – természetesen a ravaszul feltett kérdések alapján.
Obama legnagyobb tavalyi hibája az volt, hogy rábízta a törvénykezést a kongresszusra (ahol még saját belső ellenzékével is meg kellett küzdenie), és csak akkor lépett közbe – tavaly szeptemberben –, amikor már majdnem veszve volt az ügy. Személyes kiállásával és egy rendkívüli kongresszusi beszéddel sikerült is biztosítania, hogy karácsonyra a kongresszus mindkét háza megszavazott egy-egy változatot, amit egy közös bizottságnak kellett volna egyeztetnie – hacsak közbe nem jött volna Edward Kennedy halála és egy republikánus utód megválasztása Massachusettsben. A kormányzó párt akkor elveszítette obstrukció-biztos többségét (60:40-ről 59:41-re „süllyedtek”), aminek következtében a biztosítási reform karácsony óta patthelyzetben foszladozik.
Obama most ismét az élre állt, és tetemre hívta azokat a jobboldali honatyákat, akik egy éve emlegetik, hogy semmi sem jó, amit a többség művel, de saját konkrét tervvel nem hajlandók kiállni – mert hogy nem is akarnak semmit elérni, legalábbis az idei kongresszusi választások előtt nem, amikor is azt remélik, hogy visszakaparinthatják a törvényhozási hatalmat. Akárcsak Bill Clinton első két éve után, amikor úgyszintén az akkori biztosítási reformterveket meghiúsítva sikerült ez nekik.
Az elnök csütörtökre meghívott 20-20 republikánust, illetve demokratát a Fehér Házzal szemben álló Blair Házba, ahol egy üres négyzet alakú „kerekasztalnál” nem kevesebb mint 7 (hét!) órás beszélgetést folytatott velük a reform legfontosabb kérdéseiről. Ilyen még nem volt az amerikai politikai élet történetében: Obama személyesen irányította (stopperórával moderálta!) a beszélgetést, és minden fontos részletről elmondta saját véleményét, sőt megdöntötte az ellenzék minden egyes ferdítését vagy kimondott és kimondatlan hazugságát. Nem egyszer a tőle megszokott professzori modorban rendreutasította az összevissza köntörfalazó „nebulókat”. Elnökválasztási ellenfelét, John McCain szenátort például úgy intézte el, amikor az véget nem érő kampányszólamokkal dobálózott, hogy „John, a választásoknak vége”. McCain zavart mosollyal csak annyit válaszolt: „Igen, ezt mindennap tapasztalom.”
A „reformcsúcs” természetesen nem hozott közeledést. Ismét csak a demokraták mutatkoztak hajlandónak a kompromisszumra, a jobboldal viszont kitartott abbéli követelésében, hogy az elnök tekintse semmisnek az eddig elvégzett munkát és kezdjen mindent elölről – természetesen a kisebbség követelései mentén.
Az államfő-házigazda erre semmiképpen sem lesz hajlandó: ha most „pislantana”, vagyis megfutamodna, akkor minden tekintélye és politikai tőkéje egy csapásra elúszna. Nem csoda, hogy az ellenzék hevesen tiltakozott, amiért a demokrata többség képviselői kétszer annyi időt kaptak a csúcstalálkozón. Obama viszont higgadtan úgy pöccintette vissza a labdát, hogy „Hát igen, mert én vagyok az elnök.” Az egyórás ebédszünetet nem számítva ugyanis a hatórás vitában a felszólalások időtartama nagyjából így alakult – republikánusok: 2 óra, demokraták: 2 óra, Obama: 2 óra...
Barack Obama ismét remek munkát végzett – de nyilván sokkal jobban járt volna, ha ezt az erőteljes fellépést tavaly ilyenkor tudja le. Így már csak tűzoltómunkának tűnik az igyekezete – amely, ha nem jár sikerrel, előbb-utóbb sokkal nagyobb lángokba taszíthatja az országot-világot, mint azt ma sokan el tudnák képzelni.
