Képzeljünk el egy MSZP–Fidesz-koalíciót! Nem fanti ez, csak majdnem. De hát képzelődni szabad, hisz önkormányzati szinten még ilyen is előfordul ám! Na jó, csúcsszinten ez most nonszensz, jó ideje már túl éles az állóháború, a struktúrák mindkét térfélen beágyazódtak, az önkritika kölcsönösen zérón áll. De...
De hát minek is példáért a szomszédba mennünk, itt a mi kis szegénybizonyítványos valóságunk: a demokrata opció várakozásokat messze felülmúló jó szereplése, majd az ezt követő – és ennek dacára is kifejezett – kormányalakítási agónia. E sorok születésének pillanatában (és feltehetően még egy jó darabig) is tart a licit, folyományaként a győztesekből vesztesek lehetnek, és fordítva. A sors sajátos fintora, hogy minden a látványosan megizmosodott szocialistákon múlik. A DP és az SZSZP, illetve hárompárti tömörülésének esetleges koalíciója látszatra mindkét fél szemszögéből olyan, mintha a vörös ördöggel kellene lebratyizni, nem kevés választójuk szemében puszta gondolata is felér egy hazaárulással, a valóság síkján azonban a pragma (mely ebben az országban sajna még mindig a szimpla önös érdekű kufárkodással azonos) a fontos.
Való igaz, hogy a szocialisták a miloševići hagyatékra építve maradtak játékban, az akkor szajkózott elveket csinosítva, újramelegítve nyerték meg a bázis – legalábbis a kemény mag – szívét és voksát, való igaz, hogy programcéljaik egyike-másika a tájainkon hagyományos kivagyiság és a minden alapot nélkülöző „l’art pour l’art” büszkeségben merül ki (korántsem csak esetükben), ha azonban a politikai alapkonnotációról lehámozzuk a terhes múltat és az émelyítő folklórt – melyre egy belátható jövőben így vagy úgy óhatatlanul sor kerül – egy szimpla baloldali pártot kapunk (kaphatnánk), mellyel egy jobb- vagy balközépet képviselő demokrata opciónak nem kellene szégyelnie kezet fogni.
Itt és most ez még csak kényszer, kutyaszorító, de esély lehetne egy politikailag érett(ebb) társadalom felé való első lépésként; a szocialistáknak egyszersmind esély a beszűkült tudatú terhes örökséggel való szakításra, egy olyan baloldali párttá való (fokozatos) átalakulásra, mely választóbázisa gerincét távlatilag nem kizárólag a 60 év feletti, alig iskolázott, falujából ki sem mozdult népesség képezhetné, hanem mindazok, akik – miként a nyugat-európai baloldali pártoknál – az általuk képviselt és hirdetett elveket vallják magukénak.
Itt és most ez még olyasmi, ami magas beosztásokat ígértet meg a „kérővel” és súlyos összegekbe kerül (egyes híresztelések szerint a DP „céleszközként” 10 millió eurót kap Dačićék „megvásárlására”), itt és most ez még meghökkentő, holott valójában nem ideológiai ellenfelek – alkalmi – társulásáról van, azaz lenne szó.
Mert abban az Európában, melyre a polgárok többsége voksolt, ennél meghökkentőbb koalíciókra is van példa. Itt van például Berlusconi, aki a hét derekán közölte, hogy nyitni óhajt a baloldal felé, és párbeszédre kérte ellenfelét, a Walter Veltroni vezette balközép ellenzéket az ország egyre elavultabbá váló politikai intézményrendszerének megreformálása érdekében. És mit lehet mondani arra a politikai házasságra, melyet a közelmúltban a tartományi jogkörű Hamburgban kötöttek a kereszténydemokraták és a zöldek (a múlt héten már meg is alakult a tartományi kormány)?! Ilyet korábban alapállásban kizártnak tartott volna mindenki, még az is, aki csak hírből ismeri a két párt „hiszekegyét”.
A hamburgi házasság előzménye, hogy a február végi tartományi választásokat a CDU liberális szárnyához sorolt Ole von Beust főpolgármester vezette kereszténydemokraták nyerték. Miután az első számú partnernek kiszemelt FDP nem jutott be a kikötőváros parlamentjébe, a konzervatívok az SPD-vel kötendő nagykoalíció helyett a zöldekkel ültek asztalhoz, és öt hétig tartó egyeztető tárgyalások után közös nevezőre jutottak. Egyikük sem röpdös az eufóriától, azóta sem győzik hangsúlyozni, hogy Hamburg egyedi eset, ettől országos szinten a konzervatívok és a környezetvédők még nem sietnek majd egymás karjába borulni, a fekete-zöld nem fog divatba jönni, nem kell attól tartani, hogy ebből majdan a Bundestagban is „csoportszex” lesz, a lényeg azonban az, hogy a látszólag összeegyeztethetetlen érdekek végeredményben ésszerű kompromisszumokkal a város számára járható utat körvonalaztak.
A környezetvédők morgolódása sem oly hangos már, hisz egyértelmű, hogy a CDU-val kötött alku nélkül sosem kaptak volna esélyt labdába rúgni, esélyük sem lett volna olyan tervek megvalósítására, mint a tömegközlekedés, elsősorban a villamoshálózat fejlesztésére, arról nem is beszélve, hogy a koalíciós egyezség részeként elérték, hogy az Elba mentén ne épüljön fel a moorburgi szénüzemelésű hőerőmű. Ezzel szemben engedtek a kereszténydemokratáknak, akik a kikötői kapacitás növelése érdekében az Elba medrének mélyítését sürgették, ám garanciát kaptak arra, hogy szakértői bizottság felügyeli majd a mélyítés ökológiai hatásait. Ellenzékiként az Elba kotrását is csak nézhették volna – az erőmű füstjének tüdőre szívása közben –, esetleg tüntethettek volna ellene, így azonban tehetnek is valamit, mi több, bizonyítani hivatottak, hogy a környezetvédelem melletti elkötelezettségük nem csak trendi szólam.
