Léphaft Pál
A szerb politikusok módfelett bombasztikusak, amikor uniós elkötelezettségüket hangoztatják, de a szavak nem elegendőek, cselekedni is kellene már valamit. A közeledés jelenlegi üteme elégtelen, kérdés, lendülhet-e, vagy esetleg még tovább lassul. Annyi bizonyos, hogy a jelenlegi kormány mérlege Brüsszel szemében sem nem nagy, sem nem impresszív.
Úgy rémlik, prioritásaik a hangoztatottakkal szemben mégis mások, vagy egyszerűen képességeik elégtelenek a kitűzött cél eléréséhez.
Ha valaki meghökkentően szókimondónak vélné Jelko Kacinnak, az Európai Parlament szerbiai jelentéstevőjének eme szavait, úgy tüstént gondolja hozzá, hogy a szlovén diplomata még módfelett mértéktartó és tartózkodó volt – mivel újságnak (történetesen az Ekonomistnak) nyilatkozott –, hovatovább azt is, hogy ezt még a Kovačević-affér előtt mondta! Mert az a mód, ahogyan a kormány – az eddig is számos súlyos kárt okozott külügyminisztérium sugallatára – ebben az ügyben magára húzta a vizet, azok szemét is végleg kinyitotta, akiknek Belgrád tekintetében esetleg gyermeteg illúzióik voltak.
Mert az, aki az egyenes és konkrét kérdésre egyenes és konkrét válasz helyett következetesen – mintegy mentegetőzve – minden második mondatában az alkotmányra hivatkozik („Mi nem szeghetjük meg az alkotmányt, mi nem mondhatunk le Kosovóról...”), történetesen azért titkosíttatta a kártérítés kifizetéséről hozott kormánydöntést, mert az törvényszegéssel egyenértékű, tudniillik a költségvetésben nincs olyan alap- és céleszköz, melyet konzulátusaink útlevélhamisításból származó penitenciáira szántak, még kevésbé – az alkotmányunk által védett – hazafiaink külföldön elkövetett bűntetteiből származó károk törlesztésére, folyományaként, ha a mindenkori revizor egyszer a kormányköltségvetést „nyálazná”, nyilván feltűnne, hogy hiányzik egy – milliósnak mondott, de állítólag annál kisebb – tétel. Egy ilyenre, ugye, nem lehet rákenni, hogy: azért, mert titkos.
Titkos?! Nos, épp ettől a titkosságtól kezdett el hatványozottan ficánkolni a zsebemben a kisbicska, pontosabban a perfid cseltől, ahogyan a módszeresen manipulált közvélemény figyelmét ismét elterelték – azaz elterelni igyekeztek – a lényegről, azzal próbálva elkendőzni a mocskot, hogy egyszeriben a bizalmas dolgokat kifecsegő kormánytag keresésére és az azt nyilvánosságra hozó sajtóra irányították.
Feltehetően azért, hogy egyeseknek ne kelljen ismételten és sokszorosan az alkotmányra esküdözniük, miközben fel-feltennék a kérdést: kinek az ötlete volt lobbicsoportot meneszteni Amerikába, hogy megtárgyalja a fájdalomdíj ügyét, elgereblyézze a New York-i konzulátus embereinek törvényszegéseit? Létezne, hogy a vétkes konzulhelyettes senkit sem tájékoztatva és kérdezve, saját szakállára cselekedett, amikor a konzulátus azon ígérete ellenére, hogy Kovačević nem fogja elhagyni Amerikát, mégis hamis útlevelet adott kezébe, hogy hazaszökhessen? Miért áldozta a külügyminiszter hivatalos washingtoni látogatásának – így a Condoleezza Rice-szal való tavaly szeptemberi tárgyalásainak – a felét a Kovačević-ügy egyengetésére, amikor lépten-nyomon azzal büszkélkedik, hogy számára semmi sem fontosabb az ország egységének és szuverenitásának megőrzésénél és annál, hogy Kosovo Szerbiában maradjon? Nem erkölcstelen-e így azzal az ürüggyel New Yorkba repülni, hogy ott az ENSZ-főtitkárral kell sürgősen a kosovói hatpontos terv teljesítéséről egyeztetni, eközben meg a Kovačević-ügyet pátyolgatni? És milyen alapon hivatkozik a nemzetközi jogra, amikor ez az ország a nemzetközi joggal szemben egy Interpol által körözött illetőt nem hajlandó kiadni, hanem titkos csatornákon, suttyomban mossa annak pelenkáját? Egyáltalán kinek az „érdeme”, hogy Szerbia és az Egyesült Államok kapcsolatai (változatlanul) mélyponton vannak?
És kinek az „érdeme” a szerb külügyminisztériumban uralkodó káosz? Kinek köszönhető, hogy annak címére minden pillanatban befuthat egy tiltakozó jegyzék... mint valami várt és menetrendszerű csomag? Ki érte el, hogy követségi fogadásokon, diplomaták bizalmas beszélgetéseikor a szerbiai diplomácia friss „nagy dobásai” említésére mindenki hüledezik, homlokát ráncolja, döbbenten csóválja fejét? Úgy lehet csak ezt a különben is rongyos tekintélyű (már ha ezt tekintélynek lehet nevezni) országot reprezentálni, hogy az legyen a benyomás, csupa Kovačević-féle bősz vademberek lakják?
És feltette-e már magában a nevezett a kérdést – mikor úgy egyes-egyedül a tükörrel néz farkasszemet –: az adófizető polgárnak hány milliójába fog még kerülni az ilyen pitbull-diplomácia... mármint közvetve, az óhatatlan lépésvesztés folytán... és mennyit lendít(het) vízumkönnyítési reményeinken?
Vagy örüljünk annak – ami mellesleg a legkisebb mértékben sem a szerb diplomácia érdeme –, hogy Moszkváig már nem kell?
