Tudósítónk jegyzete
Washington, március 5.
Tekintélyes szerbiai újságírónő – a szarajevói származású Ljiljana Smajlović, a Politika volt főszerkesztője – magyarázta a minap Washingtonban, hogyan kell értelmezni azt a szinte világkörüli offenzívát, amelynek keretében a szerb elnök és külügyminisztere egyszerre akarja „belopni” országát az Európai Unióba és „megtartani” a rég elvesztett „déli tartományt”.
A szerbiai viszonyok kiváló ismerője – még akkor is, ha főszerkesztői megbízatását gyorsan „visszavonták” azok, akik a posztra ültették – a történtek ellenére kedvező értékelést nyújtott a köztársasági elnök kétarcú EU-politikájáról. Igaz, hogy Tadić valóban akarja az uniót, az is igaz, hogy különösen Jeremić retorikájával Kosovónak ad elsőbbséget – hangzott az elemzés –, de valószínű, hogy egy adott pillanatban Belgrád mégiscsak az EU-tagságot választaná. Csak ez állítólag Szerbiában még mindig kimondhatatlan a hatalom elvesztése nélkül.
Ez az egyáltalán nem elképzelhetetlen forgatókönyv azt jelentené, hogy a jelenlegi belgrádi kormányzat „őszintébb” a legfontosabb külföldi partnerekkel szemben, mint saját népével. Kifelé, a négyszemközti beszélgetések során esetleg sejtetik, hogy Belgrád belátó lesz, amikor kell; befelé viszont úgy őrzik pozícióikat, hogy „keményen odamondogatnak” a Kosovo elvesztésének elismerését követelő külvilágnak.
Hagyjuk most annak taglalását, hogy az ilyen Janus-politika gyakran megbosszulja magát. A szerb politikum ritkán játszik a szélesebb körben ismert és elfogadott szabályok szerint. Ha valamiféle szerbiai többségnek szüksége van az (ideiglenes) önámításra ahhoz, hogy elfogadja a látszólag elfogadhatatlant, akkor az nem okvetlenül zavarja a külföldi partnereket. Viszont nem is járul hozzá ahhoz, hogy Szerbia minél gyorsabban kilábaljon a húsz éve tartó önsanyargatásból.
Az EU felé vezető út csodával határos módon lehetne csak rövidebb Szerbia számára, mint Horvátország számára volt: ha Zágráb belépése 2014-re várható, holott már a konkrét tárgyalások legjava rég lezajlott, akkor gondoljuk csak meg, hogy mennyi időre lesz szüksége Belgrádnak az egyes kérdések tisztázásához, amikor még hozzá sem fogott a roppant feladathoz.
Ráadásul ezen az úton egyre több hasonló „jelzőtáblával” lesznek kénytelenek szembesülni a szerb fél képviselői, mint amilyenek az elmúlt egy-két hét folyamán irritálták őket: Bernard Kouchner francia külügyminiszter egyenes beszéde; Daniel Serwer amerikai béke-diplomata még egyértelműbb alternatívája („EU vagy Kosovo”); Christopher Hill prishtinëi amerikai nagykövet támogatása az északi körzet integrációjához stb. Mindezeket hiába próbálja Belgrád ellensúlyozni a baszkoktól rettegő madridi hatalom vagy éppen a pakisztáni vezetés „támogatásával”.
A napokban újra fellobbant a „nagyfokú autonómiát Észak-Kosovónak” elképzelés, amelyet fordított előjellel még Vojislav Koštunica emlegetett a függetlenségről való lemondásért cserében. Az akkori szerb vezetés sem gondolta végig, mi mindent jelent ez, és a mostani sem lát az orránál tovább: Koštunica úr annak idején még azt sem volt hajlandó elismerni, hogy Vajdaság az egykori jugoszláv föderáció összetevője lett volna, nem hogy „ugyanolyan” autonómiára lenne jogosult, mint amilyet éppen ő „kínált” a távozófélben lévő Kosovónak. Most viszont fel sem merül a belgrádi nagyagyakban, hogy egy háromszázezres vajdasági kisebbség legalább akkora autonómiát követelhetne, mint amekkorát a százezernyi kosovói szerbnek remélnek mentoraik.
Ehhez képest a leggyorsabb út a szerb nemzet integrációja felé kísértetiesen hasonlít ahhoz, amit a jobb- és baloldali magyar kormányok láttak a Trianon utáni feldaraboltság áthidalására: ezt pedig úgy hívják, hogy Európai Unió. Ahol minden szerb egyaránt állampolgár lehet, oda mehet és költözhet, ahová akar, ugyanazon gazdasági játékszabályok szerint alakíthatja életét, és akár el is feledkezhet helyenkénti kisebbségi státusáról – hacsak nem ragaszkodik a szlovák típusú áltámogatáshoz, amikor az neki éppen megfelel. Mert ugye mit ér a Kosovót el nem ismerő Pozsony, ha ugyanaz a nacionalista szlovák kormány úgy bánik saját kisebbségeivel, mint ahogy a szerbek végképp nem akarják, hogy velük bánjon Prishtinë vagy Szarajevó...
Vagyis talán mégiscsak jobb lenne nem zsákbamacskát árulni a brüsszeli úton – ami egyszersmind azt is lehetővé tenné, hogy Belgrádnak ne kelljen önmagát zsákba kötve ugrálnia az unió felé.
