Léphaft Pál
Feltehetően kevesek figyelmét ragadta meg az a hét elejei hír, mely közölte, hogy Ernst Stuhlinger, német származású rakétamérnök 94 éves korában elhunyt az alabamai Huntsville-ben, ahol a 60-as években (1960–68) a NASA Marshall Űrközpontját vezette, és számos úttörő jellegű kutatása során kifejlesztette a Hubble űrteleszkóp elődjét. Nagyon valószínű, hogy sokak számára Wernher von Braun (kinek csapatában 1943-tól kezdve Stuhlinger is dolgozott) neve sem mond sokat, pedig – hidegháborús fegyverkezési versenyről legyen szó, vagy éppenség a Hold meghódításáért folyóról – gyökeresen befolyásolták az idevágó történelmet.
Azt a történelmet, melyet – mint köztudott – a győztesek írnak... és cizellálnak, cenzúráznak, hamisítanak meg szinte törvényszerűen. Egyértelműen még ma sem tisztázott sok, esetenként mellékesnek tűnő körülmény, mely a II. világháború végnapjaiban a Jaltában már felosztott Németország egyes stratégiai fontosságú pontjain zajlott le az akkor már nyíltan rivalizáló orosz és amerikai felszabadítók közötti „ki jut előbb a zsákmányhoz” játszmában, de annyi bizonyos, hogy mindkét érdekelt fél vonatszerelvénnyi fontos anyagot és szakembert kaparintott meg (sokszor szó szerint a másik orra elől), és mindez a későbbi hadászat-technológiai és űrkutatási versenyt döntően befolyásolta.
Gondoljunk csak bele például abba, milyen megdöbbentő – kívülállók számára meg egyenesen röhejes – lehetett az orosz és az amerikai hadászati csúcsvezetés számára az, amikor a koreai háború során sugárhajtású vadászgépeik először találkoztak szembe, hisz az amerikai F–86F, közkedvelt nevén Sabre és az „ellenséges” MiG 15-ös a megszólalásig hasonlított egymásra, mintha azonos tervező munkaasztalán születtek volna. Nos, egyikük sem a rivális ötletét lopta el, csupán mindkettőt a náci Németországot szolgáló tudósok tervrajzai alapján „mintázták”.
Nagyjából ugyanez érvényes a rakétatechnológiára is, mely felvezette a későbbi globális fegyverkezési versenyt, majd – vele párhuzamosan – az űrversenyt is. Peenemünde polgárai akár büszkék is lehetnének (ma már), hisz ez a Balti-tenger partján fekvő városka nyitotta meg az űrutazások korszakát. Itt – a közelében levő föld alatti üzemben – készült el 1941-ben az Argus 109 torlósugár-hajtómű, amely a V–1 (Vergeltungswaffe, avagy megtorlófegyver) néven elhíresült Fi–103 robotrepülőgép alapja lett. Itt fejlesztették ki egy évvel később a 260 kilométer hatótávolságú A–4-es ballisztikus rakétát, a V–2-t is, amely későbbi tesztrepülései során 189 kilométer magasságba emelkedett, s így az első ember alkotta szerkezet volt, amely az űrbe jutott. A peenemündei telepet 1943 augusztusában lebombázták, de a rakétaprogram nem állt le, az üzemet a Harz-hegység gyomrába költöztették, ahol a Buchenwaldból „kölcsönkért” rabok ezrei dolgoztak embertelen körülmények között.
1945-ben, amikorra eldőlt, hogy ezzel és más, még fejlesztésre váró csodafegyverekkel sem lehet megnyerni a háborút, megnőtt a forgalom a nordhauseni alagutak környékén. A szovjetek megkaparintották az A–4-esek egy részét, amit (ötven láda tervrajzot és több mint száz rakétát) az amerikaiak nem hordtak el. A győzteseket jellemező módon csöppet sem zavarta a német rakétatudósok náci múltja; így szabályos – de nagy titoktartás övezte – hajtóvadászat kezdődött, és versenyfutás az idővel. A Vörös Hadsereg meggyőzte Helmut Gröttrupot és más szakértők egy csoportját, hogy nekik dolgozzanak, de a másik célszemély az amerikaiknak adta meg magát, illetve velük kötött alkut. Bár elrablásának kidolgozása is megkezdődött, lefújták a dolgot. Negyed századdal később (egészen pontosan 1969. július 21-én) Moszkva már csak sirathatta, a célszemélyt ugyanis Wernher von Braunnak hívták... a jelzett esemény pedig Neil Armstrong első holdsétájának dátuma.
Von Braunnal 150 német tudós került Amerikába (pontosabban Huntsville-be) és – szintúgy Von Braun irányításával – folytatta a Peenemündében és Nordhausenben megkezdett munkát, fejlesztette tovább a V–2-esen alapuló rakéták prototípusait. Ebből született a Redstone, az első amerikai ballisztikus rakéta, a Juno, majd a Pershing–1 és Jupiter rakétacsalád, mely az első műholdat (Explorer 1) repítette a világűrbe, a Voyager–1 űrszonda, az Apolló-program keretében használt Saturn-V, mely többek között a Skylab űrállomást vitte „fel”. Von Braun volt a Marshall Űrközpont egyik vezetője (1960–72) és az Apolló-program atyja, valóságos nemzeti hőssé vált, ami egy SS-sturmbannführeri múltra nézve nem semmi. 1972-ben, amikor összetűzésbe került a NASA-val, a marylandi Germantownba költözött, és a Fairchild Industries (az A–10 Thunderbolt II, alias Warthog – Varacskos disznó gyártója) fejlesztési igazgatója lett. 1977. június 16-án halt meg a virginiai Alexandriában.
A vörös oldalon ugyanez ment csak pepitában: Gröttrup és csapata ugyan nem kapott akkora szabadságot, mint Amerikában ténykedő társaik, de azt minden kezdő modellező tudja (tudhatja), hogy a ma is rettegett Scud rakéták alapkonstrukcióját a V–2-esről mintázták. Miként az is kétségtelen – bár senki sem verte nagydobra –, hogy Szergej Koroljov, a szovjet űrprogram legendája is ebből a prototípusból fejlesztette tovább a nagy hordozórakéták számos változatát.
Hogy ebből most mi a tanulság?! Van-e egyáltalán, és kell-e?! Mondjuk, az, hogy érdek szüli a... kit is, mit is? De tetszése szerint ki-ki ideképzelhet egy számára megfelelő(bbe)t.
