Tudósítónk jegyzete
Washington, márc. 26.
Amerika sokkal könnye(dé)bben indít háborút, mint népjóléti programot – konkrét esetben egészségbiztosítási reformot, amely pedig tízmilliókat hivatott megvédeni a csillagászati méretű egészségügyi kiadások rémétől, sőt sok esetben nyomorba döntő hatásuktól.
Emlékezetes, hogy az akkor is demokrata többségű 2002-es szenátus (és az akkor republikánus vezetésű képviselőház), pártközi határozattal, 8 nap alatt felhatalmazta ifj. George Bush elnököt Irak lerohanására – aminek „szükségességét” hamis hírszerzési adatokkal támasztotta alá a Fehér Ház és a Pentagon.
Az iraki háború 7 éve 3 billió (háromezer milliárd) dollárba került, miután Cheney és Rumsfeld eredetileg 50 milliárdra becsülte a kiadásokat. Ha a közvetett és hosszú távú költségeket nem számítjuk, akkor is hússzorosat tévedtek: megduplázták a Bill Clinton idején lecsökkent államadósságot, lefaragták a leggazdagabbak adóit – és a hajuk szála sem görbült meg.
A vasárnap a tű fokán át meghozott egészségbiztosítási reformtörvény ezzel szemben az első tíz év alatt csak a háborús költségek egyharmadába kerül majd. És az Egyesült Államok végre megszűnik az egyetlen olyan fejlett ország lenni a világon, amely nem képes – vagy nem hajlandó – egészségbiztosítást nyújtani azon polgárainak, akiknek munkaadója azt nem teszi meg.
Barack Obama maga sem hitte, mekkora fába vágta a fejszéjét, amikor egy évvel ezelőtt beindította a reformmunkát. Az ellenzéki jobboldal mindent megtett, hogy az 1993-as clintoni sorsra juttassa a kezdeményezést, és minden – szó szerint minden – együttműködést elutasított. Attól sem riadt vissza, hogy szocialistának, kommunistának, sőt fasisztának nevezze a népszerű elnököt, csak azért, mert az úgy véli: a világ – még mindig – legerősebb gazdasága nem zárhatja ki lakosságának 18 százalékát a biztosításból, és nem teheti kockára további milliók megélhetését azzal, hogy a biztosítók profitja érdekében törvénykezzen.
Mert a csütörtökön végleg befejezett aktusig Amerikában bárkitől meg lehetett vonni a biztosítást, ha megbetegedett. Vagy ha már beteg volt, akkor senki nem volt köteles új biztosítást eladni neki. Pénzért sem. Semennyi pénzért sem. És akinek olyan volt a (bal)szerencséje, hogy munkaadója nem nyújtott csoportos biztosítást – szintén pénzért, természetesen –, az egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy egyénileg vásároljon magának.
Azzal, hogy a biztosítás nem volt kötelező, pontosan azok maradtak ki a kockázati közösségből, akik – fiatalok vagy egészségesek lévén – a legkevesebbet vették volna igénybe a szolgáltatásokat. Ezzel automatikusan emelkedtek az egy főre eső költségek, annak a fiktív „emberi jognak” a nevében, hogy „biztosításra senki sem kötelezhető”. Érdekes, hogy a kötelező gépkocsi-felelősség biztosítást Amerikában sem kérdőjelezi meg senki.
Ennek a helyzetnek az abszurdumát először a – republikánus! – Theodore Roosevelt elnök ismerte fel még a XX. század elején. Unokaöccse, a nagy gazdasági válságot a New Deallel lezáró demokrata Franklin Delano Roosevelt a társadalombiztosítás bevezetésével tett óriási lépést az égbekiáltó gazdasági egyenlőtlenségekből fakadó kilátástalanság enyhítésére. Harry Truman 1945-ös beszéde óta pedig minden demokrata elnök arra törekedett, hogy megvalósítsa az univerzális biztosítást. John Kennedynek nem maradt rá ideje, ám mégis sokat tett az idősek állami biztosításának kezdeményezésével, amit már csak utódja, Lyndon Johnson fejezett be.
Bill Clinton feleségét is bevonta elnöksége legelső és legerőteljesebb kezdeményezésébe. A jobboldal hathatós ellenállása és az érdekelt biztosítási meg gyógyszeripari nagytőke százmillió dolláros ellenkampánya nyomán azonban Clintonék is belebuktak, sőt elveszítették a kongresszusi többséget is. A nemrég elhunyt Edward Kennedy szenátor élete legfontosabb feladatának tartotta ezt. Noha ő maga nem érte meg a törvény megszavazását, azzal, hogy Barack Obama első hatalmas támogatójává lépett elő még a 2008-as elnökválasztási kampány kezdetén, mégis döntő módon hozzájárult a győzelemhez.
Saját kongresszusi többségüket tették most kockára a demokraták azzal, hogy felelősségteljes döntést hoztak. A novemberben sorra kerülő választásokon a jobboldal abban reménykedik, hogy meg tudja őket buktatni éppen amiatt, amit az amerikai nép legveszélyeztetettebb rétegeiért tettek.
A reformtörvény sorsa sokáig kilátástalan volt. Obama a kongresszusi vezetőkre hagyta annak kidolgozását, ott pedig hasztalan folyt az egyezkedés. Tavaly nyáron beindult egy eszméletlen lejárató kampány, amely majdnem diadalra vitte a reform ellenzőit. A szenátusi szupertöbbség elvesztésével – Ted Kennedy halála után Massachusetts állam republikánus szenátort választott John Kerry mellé másodiknak – nem maradt lehetőség az ellenzéki obstrukció megakadályozására, ezért a demokraták a legjobb megmaradt stratégiát választva elfogadták a szenátusi változatot és annak elégtelenségeit, mert belátták, hogy törvénykezésük nevetségessé válik, ha jelentős kongresszusi többség ellenére sem tudják sikerre vinni száz év legnehezebb reformjavaslatát. Az ellenzéki Republikánus Párt minden egyes tagja ellenállt. A szenátusban tökéletes volt a pártvonalak mentén húzódó szakadék, a képviselőházban pedig a demokrata többség 15 százaléka is a törvény ellen szavazott – de ez már nem tudta megakadályozni a sikert.
Ez a diadal elsősorban Obamának köszönhető, aki hónapokig ódzkodott a döntő jelentőségű személyes részvételtől és következetesen a pártközi együttműködést, a kompromisszumot szorgalmazta. Egy évre volt szüksége, hogy belássa: a jobboldal egyszerűen nem hajlandó semmilyen egyezséget kötni, mert az ellenállásban látja az első fekete elnök – és a felelősségteljes reformok – megbuktatásának esélyét. Amikor erre rájött, Obama minden tekintélyét és rábeszélő képességét (saját pártjának ingatag képviselői között) latba vetette – és az a végén elegendőnek bizonyult.
Az amerikai népet mindeddig le lehetett festeni úgy, hogy ellenzi a reformot – ami persze csak a nyári lejárató hajsza nyomán alakult ki. Egyébként nemcsak a reformot ellenzőkből állt ez a többség, hanem azok is hozzájárultak, akik szerint a demokrata tervezet nem ment elég messzire. Most azonban egyre inkább úgy tűnik: a választók azt ellenezték elsősorban, hogy kongresszusi képviselőik képtelenek eredményt elérni.
Egy teljes év – ha mindent beleszámítunk, akkor egy évszázad – kellett az amerikai egészségbiztosítás reformjához. A jobboldal novembert várja, hogy esetleg vissza tudja forgatni a történelem kerekét – de máris halálos fenyegetésekkel illeti a bátran szavazó demokratákat, sőt magát az elnököt is. A reform rendelkezései csak lassan indulnak be, meglátjuk, lesz-e elegendő idő arra, hogy elegen belássák ennek a történelmi horderejű változásnak az értelmét, mielőtt esztelen leépítésbe kezdene egy következő kongresszus, vagy esetleg ismét háborúkra fecsérelné – megkérdezésük nélkül – az adófizetők pénzét.
