Léphaft Pál
A legfelelőtlenebb és leggátlástalanabb vezetőt állítani a stratégiai fenyegetések minisztériumának élére már önmagában is stratégiai fenyegetés. Minden esély megvan arra, hogy Avigdor Lieberman szélsőséges elvei és (az iráni elnökhöz fogható) rosszul időzített kijelentései előbb-utóbb katasztrófát okoznak az egész térségben – írta a Háárec még 2006 decemberében.
Bár korántsem alaptalanul, mégis kissé korán kiáltott farkast, a nevezett ugyanis hamarosan Izrael külügyminisztereként terjeszti majd a közismert „mantrát”, mely szerint csak a halott indián a jó indián... azzal az aprócska módosítással, hogy az indiánok szerepét ezúttal az arabok játsszák.
Az, hogy Lieberman lesz a diplomácia főnöke (ha az április 3-ai kormányalakítási határidőig nem történik valami csoda), vasárnap éjjel derült ki, amikor Benjámin Netanjahu, a kormányalakító Likud-vezető a Kadimával folytatott, rendre kútba esett tárgyalások után koalíciós megállapodást kötött a Lieberman vezette, 15 mandátumot szerzett Jiszráél Béténuval, és ennek értelmében a párt elkapja a külügyi, belbiztonsági, infrastruktúraügyi, idegenforgalmi és a bevándorlásügyi tárcát, Lieberman meg személyesen a külügyminiszteri posztot. Rajtuk kívül az ultraortodox Sasz, a Tórai Zsidóság Egyesült Pártja, valamint a szélsőjobb Nemzeti Unió és a szigorúan vallásos, nacionalista Zsidó Haza jut még miniszteri tárcához. Szóval szép kis társaság verődött össze a kneszetben.
Az előzmények fényében ez a kormánykoalíció, bármennyire sokkoló is, aligha meglepő, hisz Lieberman – aki 1978-ban, 20 évesen vándorolt Moldovából Izraelbe – politikai szárnybontogatását éppen Likud-aktivistaként kezdte. Szorosan együttműködött Netanjahuval azt követően is, hogy 1999-ben kivált, és megalapította pártját, amely elsősorban a szegényebb rétegekhez tartozó mintegy egymillió orosz bevándorlót tömöríti. Ez a kulturális fölényére büszke, de anyagi ínségben élő közösség az izraeli–arab konfliktus történelmi hátteréről semmit sem tud, ellenben a hadsereg egyik legnagyobb tömbjét alkotja. Így nem rendhagyó, hogy éles bevetésen kedvére élheti ki a „gyűlölködő barbárokról” alkotott előítéleteit. Mára Lieberman az idegengyűlöletet hirdető retorikájával az alsó középosztály meghasonlottait is mozgósítani tudta.
Mit hirdet és akar? Elsősorban Izrael araboktól való megtisztítását. Mégpedig szó szerint, úgy véli ugyanis, hogy cirka negyedmilliónyitól meg kell vonni az izraeli állampolgárságot, és a Jordán folyó nyugati partján fekvő gettókba kell őket zárni, a többit pedig arra kényszeríteni, hogy lojalitási esküt írjon alá. Aki erre nem hajlandó, azt ki kell utasítani – véli. (2004 májusában egy kampánygyűlésen azzal az ötlettel lelkesítette híveit, hogy az arabok kilencven százalékát ki kell űzni. „Nincs helyük itt. Vehetik a batyujukat, és eltűnhetnek.”)
Még közlekedési miniszterként azt is javasolta, hogy az összes fogva tartott arabot vessék a Holt-tengerbe, és nagylelkűen felajánlotta, hogy e célra járműállományról is gondoskodik. 2002-ben azt követelte a hadseregtől, hogy a Palesztin Hatóság teljes infrastruktúráját tegye a földdel egyenlővé: „Kő kövön ne maradjon! Mindent romboljatok le!” – hangoztatta.
Logikus hát, hogy elégedetlen a közelmúltbeli gázai offenzíva mérlegével, és úgy véli, ezt a csorbát ki kell köszörülni, magyarán az övezetet uraló Hamászt kiirtani. („A Gázai övezettel úgy járunk el, mint az oroszok Csecsenfölddel.”) Egyiptommal szemben odáig ment, hogy egyenesen az Asszuáni-gát lebombázását javasolta. Újabban ezt nem helyezte kilátásba, de úgy véli, Egyiptom határát – különös tekintettel a rafahi átkelőre – mindenképpen ellenőrizni kell. Emellett – „természetesen” – Iránt is szívesen megszórná bombákkal, akár atommal is.
Izrael történetében Liebermannál még nem volt veszedelmesebb politikus – állítja mintegy sommázva Ze’ev Sternhell, a fasizmus történetével foglalkozó izraeli professzor, a Békét Most (Salom Ahsav) mozgalom egyik kiemelkedő aktivistája –, mivel a nacionalizmus, a tekintélyelvűség és a diktatórikus mentalitás keverékének jellegzetes képviselője.
Az, hogy ilyen előkelő helyet kap(ott) a kormányban – mint fentebb mondtuk –, csak szemre furcsa, amit ugyanis Lieberman mond, az valójában a Likudban csendben érlelődött ötletek „megzenésített” változata. Mert Netanjahu is többször nevezte „időzített demográfiai bombának” az 1,2 millió izraeli arabot, amiért „olyan politikára van szükségünk, amely minden mást megelőzően zsidó többséget fog garantálni”. Azt tehát, amit Netanjahugondol, de elhallgat, Lieberman szemrebbenés nélkül kimondja. Szakasztott olyan ez a kombináció, mintha nálunk egy Koštunica–Šešelj-duett „igazgatna”.
Szélesebb „sávon” extrán fűszerezi a helyzetet, hogy Izrael épp most jutott el a „nincs kivel és nincs mit tárgyalni a békéről” meggyőződéshez, amikor az új amerikai elnök víziója szerint a konfrontációt a tárgyalásoknak, a vádaskodást – az Iránnak éppen frissen nyújtott – békejobbnak kellene felváltania. Csöppet sem véletlen hát, hogy Netanjahu első hivatalos útja (május 3-án) éppen Washingtonba vezet.
