Beta/AP
Robert Mugabe
Nem tudod véletlenül felváltani ezt az 500 milliárdos bankót? – szegezte mellemnek a kérdést anno, egy szép (fizetésosztási) nap délutánján egyetemi tanár ismerősöm, akivel a piacon futottam össze, s aki szintúgy egykilónyi almára szándékozta sietve elverni becsületesen megkeresett havi járandóságát.
Zimbabwében ugyanezen a már-már a szürrealisztikusnak mondható úton haladnak... magabiztos léptekkel a végzet felé. Nemrégiben bocsátották ki az 50 milliárd zimbabwei dollár névértékű bankjegyet (romlandóságát mi sem példázza jobban, minthogy érvényessége az év végéig szól), a kenyér ára átlagosan napi háromszor változik, a boltok többségében szinte semmit sem kapni, a munkanélküliség óriási, minden ötödik munkaképes korú felnőttnek van csak állása, az infláció hivatalosan 165 ezer százalék, de a valóságban az egymillió százalékos emelkedést is meghaladja.
A lakosság negyede elhagyta már az országot, az otthon maradottak nagy része pedig a külföldre menekült rokonok által hazaküldött pénzből próbál éldegélni, vagy a 3x2-es kertjébe és virágcserepébe ültetett zöldségfélékkel igyekszik élelmezni családját... amíg a jég el nem veri a „termést”.
Jeffrey Sachs neves közgazdász – aki az ENSZ-főtitkár különtanácsadójaként szólalt fel az Afrikai Unió (AU) hét elejei csúcsértekezletén – hangoztatta, hogy a mostani gazdasági katasztrófa világviszonylatban egyike a legsúlyosabbaknak, és felhívta az afrikai vezetők figyelmét, hogy teljes mértékű összeomlás következhet be, menekültek millióinak áradatától kell tartani. A jelekből ítélve erre nem is kell (túl) sokáig várni, hisz az Egyesült Államok már el is készítette a szankciókról szóló határozattervezetet, mellyel kéri majd az ENSZ BT-t, hogy Zimbabwe ellen rendeljen el fegyverembargót, fagyassza be bizonyos ottani vezetők és cégek vagyonát, és tiltsa meg „a demokratikus folyamatokat akadályozó” személyek külföldi utazásait. Ez is ismerős, ugye?
Nos, ebben az egykori afrikai mintaállamban is – ahol a gazdaságot a fejlett ipar és a komoly ásványkincsvagyon pörgette – egy M betűs illetőn múltak/múlnak a dolgok. Módszerei is azonosak: rendőrsége folyamatosan tartóztatja le a veszélyesnek nyilvánított ellenzékieket, helyenként félholtra vereti vagy elteteti láb alól őket, így eddig már legalább 200 ezer embert nyelt el a sötétség.
Az is a szóban forgó Robert Mugabe érdeme, hogy az ország a teljes csőd szélére jutott. A gazdaságot a 2000-ben megindított föld-újraelosztási és gazdaságátszervezési reformja küldte padlóra, ennek lényege ugyanis, hogy a fehér birtokosoktól a feketék kezébe kerültek a hatalmas birtokok (a politika lényege, hogy minden birtoknak, üzletnek, cégnek, nyersanyaglelőhelynek legalább 51%-ban zimbabwei fekete tulajdonban kell lennie), ám azok tapasztalatlanságuk és hozzá nem értésük miatt milliós befektetéseket pocsékoltak el. Nincs ebben semmiféle rasszizmus, ezek tények... miként az is, hogy ezzel a reformmal párhuzamosan indult szabadesésnek a zimbabwei dollár árfolyama is.
És most itt állunk Mugabe hatodik ötéves mandátuma elején, merthogy a múlt vasárnap ellenjelölt nélkül „nyerte meg” az elnökválasztást. Noha az ENSZ és a Nyugat egyöntetűen úgy értékelte, hogy a zimbabwei választás a második fordulót megelőző erőszak és megfélemlítés miatt – amiért Morgan Tsvangirai, a Mozgalom a Demokratikus Változásért (MDC) jelöltje visszalépett – nem tekinthető legitimnek, nem több egy közönséges bohózatnál, a tényállás az, hogy a frissen újra elnökké avatott, 84 éves Mugabe is ott feszített az Afrikai Unió csúcsértekezletén, és megismételte: sohasem fogja megengedni, hogy az országot az MDC irányítsa. Mi több, sikeresen megtorpedózta az AU-nak azt a javaslattervezetét, hogy a politikai válság megoldására kenyai mintára nagykoalíció alakuljon, ezzel szemben elérte, hogy az AU egy számára megfelelő határozatot fogadjon el, mely nemzeti egységkormány létrehozására, valamint – a béke és a stabilitás érdekében – párbeszédre szólítja fel a feleket. Ez az a bizonyos nesze semmi, fogd meg jól. A Tsvangirai vezette ellenzék természetesen nyomban elutasította ezt, arra hivatkozva, hogy „nem tükrözi a zimbabwei nép akaratát”. Matt... vagy patt. Ahogy vesszük.
Még páholyból szemlélve is nyilvánvaló, hogy az AU elnéző attitűdje újfent megerősítette Mugabe legyőzhetetlenségi mítoszát: a Nyugat hiába kért határozott állásfoglalást, a pánafrikai szervezet most is tartózkodott attól, hogy nyilvánosan elítélje és szankcionálja Mugabét. Sajnos a nemzetközi közösség hagyományosan érdektelen – csak egy választási bohózat bírálása erejéig aktuális – hozzáállása is a diktátor malmára hajtja a vizet. Mert lehet hangoztatni Brüsszelben, Washingtonban és másutt azt, hogy nincs rendjén mindez, Mugabe már 28 éve nem adja maga alól az elnöki széket, és eszközökben nem válogatva ragaszkodik hozzá, azt, hogy maholnap valaki Hararében éhen hal vagy agyonverik, mert nem voksol, mi több, nem az elnökre voksol(na), semmit sem változtat. És azt Mugabéék is nagyon jól tudják, így nem meglepőek az elnöki szóvivő szavai sem, aki a „felakaszthatják magukat, akár ezerszer is, semmi joguk beavatkozni a zimbabwei politikába” kijelentéssel kommentálta a választásokra vonatkozó nyugati bírálatokat.
És a karhatalmiak azzal is tisztában vannak, hogy a kilátásba helyezett és valószínűleg hamarosan foganatosítandó új szankciók sem őket érintik majd igazán fájón, hisz akinek dollármilliói vannak (persze nem zimbabwei dollárban), az majdcsak kinyögi valahogy az ínséges időket, mindenképpen könnyebben annál, aki esténként azért fohászkodik, hogy a másfél uborkáját tönkre ne verje valami ítéletidő.
By the way a zimbabwei válság kezdetén, Tony Blair akkori brit miniszterelnök Zimbabwe katonai lerohanását szorgalmazta (de lebeszélték), aminek indíttatása Mugabe radikális földreformja volt (azaz lett volna), mivel a terület-újraelosztás kárvallottjai túlnyomóan brit eredetűek, és azok életét és jogait, nem utolsósorban büszkeségét és becsületét illett volna menteni. Nem tudni, abból mi lett volna, de annyi biztos, hogy most már nem csupán a brit eredetű fehéreket kell onnan menteni.
