Tudósítónk jegyzete
Washington, április 9.
Barack Obamától semmi jó nem származhat – legalábbis az amerikai politikai jobboldal nagyágyúi szerint. Miután az egészségbiztosítási reformharcot elveszítették, újabb frontot kellett nyitniuk az elnök és pártja ellen ahhoz, hogy esélyük maradjon a novemberi kongresszusi választásoktól remélt törvényhozási hatalomátvételre.
Azt már megszoktuk, hogy Sarah Palin, a sikertelen republikánus alelnökjelölt, aki azóta az alaszkai kormányzóságról is lemondott, hogy országos tévésztárrá léphessen elő, úgy kezeli és kommentálja a politikai témákat, hogy annak semmi köze a tényekhez és a valósághoz. Palin most csatlakozott Michele Bachmannhoz, a biztosítási reformot tavaly nyár óta hevesen ellenző „Tea Párt” mozgalom üdvöskéjéhez, aki minnesotai szövetségi képviselőként minden megnyilvánulását ideológiai alapokon építi fel, és Palinhez hasonlóan rá se ránt a valóságra.
A két politikus hölgy nem kevesebb, mint tízezer embert vonzott a héten egy minneapolisi sportcsarnokba, hogy – a Murdoch tulajdonában lévő radikális jobboldali Fox News tévécsatorna egyik „nagydumájú” műsorvezetőjével együtt – kígyót-békát kiabáljanak Obama elnökre, amiért módosította az Egyesült Államok atomháborús stratégiáját.
A szélsőjobboldaliak egyenesen az USA kapitulációjának minősítik azt, hogy Amerika megígérte: nem fog elsőként atomfegyvert bevetni azok ellen az államok ellen, amelyek betartják a nemzetközi szerződéseket. Ha az ember elolvassa Obama deklarációját, teljesen egyértelmű, hogy az USA elnöke semmiféle „fegyverletételt” nem hajtott végre, hogy az új stratégia egyáltalán nem köti meg a Fehér Ház kezét, és hogy Amerika továbbra is „megsemmisítő csapással” fenyegeti azokat (elsősorban a terroristákat és a kezelhetetlen államokat), akik kezet merészelnek emelni a hiperhatalomra vagy akár csak annak globális érdekeire.
Csakhogy a jobboldal és annak tagjai nem arról híresek, hogy figyelmesen olvasnák az effajta politikai szövegeket, hanem inkább arról, hogy a legapróbb ziccert is kihasználják az ellenféllel szembeni „megsemmisítő csapásra”, valamint természetesen saját táboruk hiszékenységének kiaknázására és érzékenységének további felkorbácsolására.
Órákon belül csatlakozott a két női sztárhoz Newt Gingrich egykori képviselőházi elnök, Bill Clinton legnagyobb nemezise a kilencvenes évekből, aki egy ideig saját nőügyei és finanszírozási botrányai miatt húzódott a háttérbe, de most, hogy a Republikánus Párt egyelőre nélkülöz bármilyen komolyabb tapasztalattal és nagyobb tekintéllyel rendelkező vezért, újra azt fontolgatja, hogy 2012-ben megkísérli megszerezni az elnökjelöltséget, hogy Obama ellen induljon.
Gingrich – aki 1994-ben, Clinton sikertelen biztosítási reformkísérlete után elhódította a képviselőházi többséget a demokratáktól, most még nagyobb, kettős huszárvágásra készül: az idén visszanyerni a kongresszust, két év múlva pedig a Fehér Házat. Ezért nem retten vissza a legradikálisabb hangnemtől sem, amit komoly jobboldali vezető megengedhet magának: „Barack Obama az amerikai történelem legradikálisabb elnöke – harsogta a minap a déli republikánusok legnagyobb tanácskozásán –, aki odavetette a kesztyűt az amerikai népnek, és a képébe vágta, hogy »az én kezemben van a politikai gépezet, és ti mit sem tehettek ellene«”.
Akárcsak a nukleáris vádak, természetesen ez sincs így: Obama alig tudta keresztül vinni a reformot, ami különben sem radikális, hanem kísértetiesen hasonlít arra, amit egy republikánus kormányzó, az egyik 2008-as elnökjelölt Mitt Romney már korábban bevezetett Massachusettsben. De mint mondtuk, a tények nem számítanak a politikai harcban, az pedig már teljes gőzzel folyik a novemberi kongresszusi és kormányzóválasztási kampány előkészületei kapcsán.
Erre a harcra készülődve szövetkeznek tehát a Republikánus Párt női csillagai az egykor családi értékeket hirdető, majd feleségét megcsaló Gingrich-csel. Palin és Bachmann pártot kíván építeni a párton belül, azzal, hogy a „Tea Párt” mozgalmat szervezetté próbálják formalizálni. (A Tea Párt elnevezés többértelmű: egyrészt az amerikai függetlenségi harc egyik első nagy hőstettére utal, a bostoni „Tea Party”-ra, amikor is a hazafiak a tengerbe öntötték a külföldről brit hajókon érkező teát, hogy tiltakozzanak az adófizetést megkövetelő, de az érdekeiket figyelembe nem vevő brit korona ellen. Másrészt a „TEA” szó egy rövidítés, amely a „Taxed Enough Already” – „Máris túl sok adót vetnek ki ránk” – szólamot takarja. Ezzel könnyű bárkit is köreikbe csalogatni, annak ellenére, hogy a fejlett országok közül az USA polgárai fizetnek a legkevesebb adót.)
Nagy kérdés, hogy Obamát milyen irányba taszítják ezek a megpróbáltatások: egyre több jobboldali követelést épít-e be politikájába, csakhogy fenntarthassa a „pártközi összefogás” látszatát, aminek lehetőségében megválasztása nyomán őszintén hitt, vagy végleg rájött arra, hogy csak saját pártjára – és a politikához értelemmel viszonyuló függetlenekre – számíthat, ha további eredményeket kíván elérni.
