Az idei Külhoni Magyarságért Díjak átadására hétfőn került sor Budapesten, az Országházban. A tanítás és a kultúra területén kifejtett tevékenységéért Horváth Emma nyugalmazott tanárnő, a szabadkai Csáth Géza Művészetbaráti Kör vezetője is megkapta a rangos elismerést. Beszélgetésünk elején megérdeklődtem Horváth Emma tanárnőtő, hogyan telt a díjátadó?
– Dicsekvés nélkül mondom, több díjat is kaptam már, viszont nem mindegyik átadó telt kellemes hangulatban. Jó emlékként maradt meg bennem például a Pro Urbe díj átadása, ezúttal viszont a kísérőimen kívül szinte senkit sem ismertem. Mégis nagyon szép volt, különösképpen Semjén Zsolt beszéde és Potápi Árpád hozzászólása, a műsorvezető kedves mosolya ragadott meg és a tiszteletadó, udvarias, szívélyes gondoskodás a vendégek irányába. Akadnak olyanok, akik elvárják, hogy az elért eredmények, sikerek után díjakat kapjanak. Nekem valahogy nem voltak ilyen elvárásaim, habár nagyon jólesik. Ez talán azért van, mert a tevékenységemben nagy örömömet lelem. Úgy érzem, hogy nálam a tanítás és a versmondás kölcsönösen segítették egymást.
n Mikor szerette meg a versmondást és érezte úgy, hogy ezzel behatóan foglalkozna?
– Középiskolás korom óta sajnálattal érzem azt, hogy a kultúrával, művészetekkel foglalkozók nincsenek eléggé értékelve, nem kapják meg a kellő tiszteletet és támogatást. Tulajdonképpen már akkor elhatároztam, hogy bármit is dolgozok majd, közben népszerűsítem a verseket is. Arra teszem fel az életemet, hogy az emberekkel megszerettessem a verseket, a hallgatóság számára katartikus élményt jelentsenek. Azután persze világossá vált, hogy ehhez tudás kell, olvasottság, állandó tanulás, mások meghallgatása és olyan személy bátorítása, akire én is felnézek. Egyszer Gáti József előadóművészt, beszéd- és színészmesterség-tanárt láttam szavalni, és mintha valami a fülembe súgta volna, hogy nekem is így kell verset mondanom, ezeken a nyomokon kell haladnom. Hazajöttem, és szinte sorsszerűen a városi könyvesbolt kirakatában megpillantottam Gáti József könyvét a versmondásról. Mondanom sem kell, azonnal megvettem. Mivel továbbra is szükségem volt bátorító szavakra és jó tanácsokra, levelet írtam neki, ő pedig teljesen ingyen elfogadott arra a nyárra tanítványául. Akkor már tanár voltam, így ez augusztus közepéig tartott, mert haza kellett jönnöm. A következő évben is próbálkoztam, de nem fogadott el. Teszem hozzá: jogosan, hiszen már megadta az irányt és ez nekem így is rendkívül sokat jelentett. Egyébként nagyon szigorú volt, amikor meghallgatta tőlem József Attila Levegőt! című művét, azt mondta: nem mond ízléstelenül verset. Ez volt a nagy bók.
n A pedagógusi pályája hogyan fonódott össze a versmondással?
– Végig középiskolákban tanítottam és valami miatt úgy alakult, hogy megközelítőleg tízévenként váltottam iskolát. Először a szabadkai Egészségügyi Középiskolában dolgoztam, utána az akkortájt megalapított szakosított matematikai nyelvi gimnáziumban, miután pedig megszűnt, a Svetozar Marković Gimnáziumban és onnan mentem nyugdíjba. Azután még a Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnáziumban oktattam, de magánórákat is tartottam. Főleg latint tanítottam és magyart, mint környezetnyelvet, de mindeközben nem mondtam le a versekről sem, és szavalócsoportokat vezettem. Akkoriban úgy éreztem, hogy valahogy mesterkélt és az emberi lélekre nem igazán ható szövegmondást művelnek a gyerekek. Ez manapság nem így van, sokkal szebben beszélnek azok a tanulók, akik versmondásra szánják magukat.
n Mit tart fontosnak átadni a versmondóknak?
– A versmondás tanítása nagyon összetett. Fontos az, hogy eleinte ne kívánjunk túl sokat, hanem szépen, fokozatosan haladjunk. Nem szabad kinevetni a kezdő szavalót, ha valamelyik vers nem megy, akkor másikkal foglalkozzunk, és fontos az is, hogy elhiggye, nem azért vagyok kitartó, mert kínozni akarom. Nem árt némileg a pszichológiához is érteni. Ez vonatkozik a tanításra is. Ne válasszon tanári hivatást az, akiben nincs empátia, nem képes állandóan figyelni a tanítványaira és észrevenni azt, ha baj van. Fontos a bátorítás és a sikerélmény is. Nem lesz mindenkiből művészi szintű versmondó, de sokat kaphat az, aki gyakorolja a versmondást, például megtanul szépen beszélni, gazdagodik a szókincse, magabiztosabb lesz a kiállása. Fontos a megjelenés, a kinézet is. Amikor a gyerekek fellépnek, szemügyre veszem, hogy nem poros-e a cipőjük vagy gyűrött a ruhájuk. Egyszer budapesti művészek előadóestéjén voltam, ahol piszkosan, gyűrötten léptek fel az előadók. Az borzasztóan illúzióromboló, és azt sugallja, hogy a művésznek ez az esemény semmit sem jelent.
n Mi késztette arra, hogy csatlakozzon az Életjelhez?
– Édesanyám buzdított rá, hogy menjek el az Életjel előadásaira. Akkor még nem volt társulatuk, vendégelőadók és színészek léptek fel, mondtak verset, vagy olvastak fel. Nagyon dicséretes volt az, hogy istápolták a vajdasági magyar irodalmi életet, de olykor úgy tűnt, hogy a színészeknek, a fellépőknek ez teher. Anyukám buzdított arra is, hogy keressem fel Dévavári Zoltán főszerkesztőt. Elmentem hozzá és azt mondta, szükségük lenne közönségszervezőre. Ezzel foglalkoztam és nem volt könnyű. Egyszer azt ajánlottam, hogy szervezzünk be középiskolásokat, és előálltam azzal is, hogy készítenék egy Füst Milán-estet. Ez volt az első vagy legalábbis az elsők közt, amit diákokkal készítettem és nagyon jól sikerült. Az Életjel tizedik évfordulójára ez a csapat tekintélyt nyert Dévavári Zoltántól, aki azt mondta, hogy kapjon külön nevet, és arra kért, vállaljam el a vezetését. így alakult meg a Csáth Géza Művészetbarátai Kör, az Életjel pedig maradt meg irodalmi élőújságnak. A Körrel nehéz időszakokat éltünk meg, de még mindig létezünk. Ragaszkodom ahhoz, hogy az Életjel fel legyen tüntetve a név mellett, mert innen nőtt ki, Dévavári Zoltán nélkül nem is létezne.
n A Csáth Géza Művészetbaráti Kör rendszeresen szervez tematikus műsorokat és a nagy ünnepeinkről is megemlékezik...
– Ennek örülök a legjobban, hogy mindezekről megemlékezünk, úgy a húsvétról, a karácsonyról, mint például a magyar kultúra és költészet napjáról. Nagyon fontos, hogy ezek a napok ne legyenek elbagatellizálva. Ha nem adjuk meg a módját, nem érezzük úgy, hogy lelkileg felemelkednénk.
n Ennyi év után is sok verset olvas?
– Nagyon sokat, és nemcsak könyvekből, hanem különböző lapokból is, például a Magyar Szó gyermekmellékletét rendszeresen elolvasom.
