Csapó Mónika és Zoran Teslić idén vették át osztálytanítói oklevelüket, s november elejétől máris szakmunkatársként dolgoznak abban az intézményben, ahol addig az egyetemi hallgatók táborát bővítették. Dr. Káich Katalin, a kar dékánja az egyik legnagyobb eredménynek tartja, hogy a saját hallgatóiknak tudják a szakmai előmenetelét segíteni, a náluk végzetteknek tudtak kenyeret adni, s a jövőben is számítani lehet rá, hogy a megkezdett gyakorlat folytatódik.
Hogyan derült ki, hogy szükség lesz rád?
- Amikor befejeztem a tanítóképzőben a tanulmányaimat, tovább akartam tanulni, a szállodaipar vonzott, de dr. Josip Lepes tanár úr azt mondta, terveik vannak velem. Gondolni se mertem rá, hogy asszisztens leszek. Egyszer aztán leültünk, elbeszélgettünk, elmondták, hogy nem szeretnének nagyon külső munkatársakat behozni, inkább az itt végzett hallgatókból szeretnék kiválasztani a munkatársakat, mert az ő munkájukat, óratartásaikat, fellépéseiket már ismerik - meséli az oromhegyesi Zoran Teslić, aki jelenleg a Karon mestertanulmányokat folytat - Kisgyermekekre szakosodtunk, s eleinte tartottam attól, hogy hozzám hasonló korú emberekkel foglalkozok majd. Eleinte furcsa volt ez az egész, de most már nagyon jól érzem magam. Dr. Josip Lepes tanár úr szakmunkatársa vagyok, főleg a negyedikes hallgatók testnevelésből tartott óráinál segítek. Igyekszek nem hatalmaskodni, nem az ellenségük akarok lenni. Mivel mi is itt tanultunk, ismerjük a kar munkáját, tehát nem csak a saját tantárgyunkkal kapcsolatban tudunk nekik segíteni, hanem egyéb információkat is adhatunk.
Mennyire voltak elvárásaid, és mennyire valósultak meg?
- Elsősorban magammal szemben voltak elvárásaim. Nem szeretek felkészületlenül menni órára, így most újra elolvastam azokat a dolgokat, amelyeket már egyszer tanultam.
Elképzelhető, hogy hosszútávon itt maradsz?
- Ahol jól érzem magam, ott hosszútávon megmaradok. A karon pedig jól érzem magam, ebben a pillanatban még azt is mondhatnám, hogy el tudom képzelni, hogy egész életemben itt legyek, bár ennyire hosszú távon azért nem szeretek tervezni, mert bármikor jöhet valami az életemben, ami miatt lehet, hogy váltani kell. Szabadkát is megszerettem. Amíg egyetemi hallgatóként éltem itt, nem volt éppen a kedvenc városom.
Csapó Mónikát a diplomálás környékén dr. Josip Ivanović tanár úr kérdezte meg, mit szólna hozzá, ha az ő szakmunkatársa lenne.
- Elmondták, mit kell tennem azért, hogy teljes körű asszisztens lehessek. Egyelőre szakmunkatársak vagyunk, amihez feltétel, hogy mesterképzésen vegyünk részt. Mivel a tanár úr a pedagógiai tantárgycsoport tanára, az Újvidéki Egyetem Pedagógiai Karán folytatom a mastertanulmányaimat. Ahhoz, hogy szakmunkatárs lehessek, be kell iratkoznom mesterképzésre, majd doktori iskolába, ahhoz, hogy teljes körű asszisztens legyek. Azután jön a doktorálás. Ez a terv. Gondoltam arra, hogy mivel Magyarországon a négyéves képzés után rögtön be lehet iratkozni PhD hallgatónak, kihagyom a mesterképzést, de végül a tanárom is meggyőzött arról, hogy jót tesz ez az egy éves újvidéki képzés, már csak azért is, mert hasznomra lesz a szakkifejezések szerb nyelvű ismerete, megismerkedek az itteni szakirodalommal. Mivel pedagógiából Újvidéken nincs doktori képzés, valószínű ezt majd a Pécsi Tudományegyetemen végzem el.
Mi a feladatod?
A tanár úrral együtt részt veszek az órákon. Segítek amiben tudok, például adminisztrációs dolgokban, a hallgatókkal tartom a kapcsolatot, információkat adok nekik egyes feladatokkal kapcsolatban. Egy hónapos tanítási gyakorlat vár a negyedéves hallgatókra, erről is tudok beszélni nekik, hiszen ezt végigcsináltam én is. Az a cél, hogy a szakmunkatárs kicsit könnyítsen a tanár feladatain. Elsősorban most a mestertanulmányaim a legfontosabbak, s ezt a tanár úr is szem előtt tartja, tehát a munka nem megterhelő.
Milyenek a visszajelzések? Hogyan viszonyulnak hozzád a hallgatók?
Bár tapasztaltam egyfajta irigységet is, ami talán természetes is, a hallgatókkal általában jó a viszonyom, a negyedévesek mindegyikét már korábbról is ismertem. Furcsa nekik is, nekem is, hogy eddig hallgatóként kerülgettük egymást a folyosón, most meg tanárként megyek be hozzájuk. Egyrészt előny, hogy ismerjük egymást, de tudni kell határt szabni. Volt, hogy megkérdezték, ugye majd lehet puskázni a vizsgán, s persze, hogy nem lehet!
Hogy kezeled azt a helyzetet, hogy az egykori tanáraid most a munkatársaid lettek?
Van egy különös érzés bennem, amikor bemegyek a tanáriba, amit mindenképpen le kellene küzdenem. Még mindig szokom a helyzetet. Amikor kiderült, hogy a tanári kar része leszek már kaptam pozitív visszajelzéseket a tanároktól. Jó a hangulat, nagyon jól érzem magam.
Azért iratoztál be annak idején a Tanítóképző Karra, hogy majd kisgyerekekkel foglalkozhass, most meg teljesen másként alakult az életed.
Egy picit hiányoznak a gyerekek, másrészt viszont ennek a munkának is megvan a maga varázsa. Elmondhatom a gondolataimat, úgy ahogyan gondolom, nem kell leegyszerűsítenem a kicsik nyelvére.
Zoran és Mónika egymást is segítik, beszámolnak a tapasztalataikról, tanácsokat adnak egymásnak, s mindketten nagyon jó döntésnek tartják, hogy a kar a saját hallgatóinak is munkalehetőséget biztosít. Mint mondják, a tanárok ismerik őket, ők is ismerik az intézmény elvárásait, ez pedig nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a tanár és munkatársa minél eredményesebben tudjon együtt dolgozni.
A közös fotó a diplomaosztás örömteli eseménye után készült
