3. rész
A feudális rendszert az amerikai és a francia forradalom borította fel. Amerikában azt sérelmezték, hogy a távoli Londonban döntenek róluk, az ő megkérdezésük nélkül, Franciaországban pedig a rossz gazdasági helyzet irányította arra a figyelmet, hogy aránytalanság van a rendek között, hiszen a harmadikban 25–27 millió ember volt, az elsőben és a másodikban (nemesség és papság) pedig kb. 430–500 ezer. A forradalmak győztek. Az USA alkotmányt írt, amelyben a választás és a választhatóság kérdése döntő volt, és ezt az alkotmányt, ha csak lehetett, nem bővítették. Franciaországban pedig a demokrácia véres diktatúrát hozott. A jakobinusok mondvacsinált okokból sokakat kivégeztek, majd a szörnytettek után a helyzet úgy állt helyre, hogy Napóleon fokozatosan kiépítette egyeduralmát.
Ezek a régebbi példák bizonyítják, hogy a demokráciák könnyen átalakulhatnak egyeduralommá, ugyanis a demokráciákban megvan annak a lehetősége, hogy a választók az egyeduralom mellett döntsenek. Ez a demokráciák logikai bukfence. A demokráciák egyeduralommá válását csak az akadályozhatja meg, ha a nép hisz valamilyen tekintélyben. Tihomirov orosz gondolkodó szerint az ember eredeti természetét tekintve a monarchia híve. Tekintélyt parancsolhat egy fontosnak tartott dokumentum is, noha nagy a veszélye annak, hogy ez diszfunkcionálissá válik az idő múlásával. Azonban ma már más idők járnak, és a politikai rendszereket nem lehet a politikai rendszerekből megérteni (a gödeli csavar). Más rendezőelvet kell keresnünk, ha a ma működő demokráciákat meg akarjuk érteni.
@k = 3. A mai demokráciák és választások kialakulása
A mai demokráciák jelentős része a második világháború után alakult ki és vette fel a ma rá jellemző formát. Ez alól kivétel Svájc, amely folyamatosan fejleszti saját demokráciáját, és ahol sok dologról szavaznak nagy kampányok nélkül. A két világháború között a demokráciák visszaszorulóban voltak, mindenhol valamilyen erőszakos rendszert favorizáló pártok és mozgalmak hódítottak teret. Még a klasszikus demokráciákban is így történt ez. Az első világháború előtt az országok a nemzetépítés lángjában égtek. Ehhez mérhető volt a demokrácia melletti elkötelezettség is.
A második világháború borzalmai azt az igényt vetették fel, hogy a nemzetközi kapcsolatok kevésbé legyenek kizárólagosak, és ezt a fejlődést a demokrácia és a közös értékek határozták meg. Nyugat-Európában, Svájcban, Ausztriában – és még sorolhatnánk – irigylésre méltó demokráciák alakultak ki. Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a választási rendszerek jól működtek, és ebben a korszakban sok tiszteletet parancsoló politikus gyakorolta a hatalmat. Azonban az 1990-es években elkezdődött, illetve szárba szökött két fontos körülmény.
Egyrészt megjelentek az olyan szociológiai műhelyek, szervezetek, amelyek viszonylag pontosan tudták mérni a lakosság politikai elköteleződéseit, így szinte pontosan előrejelezték, hogy ki fog nyerni és nagyjából mennyivel. Másrészt a politika médiaháttere meghatározó lett. Ez persze nem mindenhol egyszerre alakult ki, hiszen az USA-ban többeknek és előbb lett televíziója, így már John F. Kennedy idejében fontos lett a tévés szereplés, sőt a tévévita. Nyugat-Európában is fontos volt a média, azonban a kilencvenes évekre kialakult az az állapot, hogy egy-egy médiaház egy-egy jelöltet támogatott. Az elektronikus médiumok később lekövették azt, ami a nyomtatott újságok esetében már megtörtént, ám utóbbiak szerepe egyre csökkent, az elektronikus médiumoké pedig egyre nőtt, manapság pedig a közösségi média az egyik legerősebb fegyver. A választásokkal egyre profibb szervezetek foglalkoztak, melyek feladata az volt, hogy jó színben tüntessenek fel a médiában egy-egy jelöltet, és minden másra is odafigyeljenek. Elsősorban az ellenfelet tartották szemmel, másodsorban a jelöltjükről szóló sajtót. Elkezdődött továbbá a negatív kampányok sora is, amelyben az a cél, hogy az ellenfélről kiderüljön valami, ami által megtörténhet a „karaktergyilkosság”. A választásokkal foglalkozó említett szervezetek olyan jól működtek, hogy a szavazás idejére szinte azonos szintre tudták emelni a jelöltek támogatottságát. A kilencvenes és a kétezres évek választásaira az volt jellemző, hogy a győztes jelölt vagy párt, illetve pártszövetség néhány százalékkel nyer. És ez a tény vezet el bennünket ahhoz a megállapításhoz, hogy a választások többé nem a tényleges politizálásról szólnak, hanem a látszatról.
A kétezres évek első évtizedétől kezdve a „mindent eldöntő”-nek titulált választások sorra hozták az olyan eredményeket, amelyek nem döntötték el a „mindent”, a sorsdöntő megmérettetések sem lettek igazán sorsdöntőek, és a politikusok választásokra való hívogatása sablonossá vált. Ezért vetődhet fel bennünk a kérdés, hogy vajon mitől, mivel dől el egy választás, és hogyan győz, aki győz?
(Folytatjuk)
