Mila Vasquez rendőrnő – érdekes, hogy a krimiszerzők előbb-utóbb női főszereplős sorozatírásra adják a fejüket, noha szerzőnk eleve sorozattal kezdte, a Marcus-trilógiával – megszállottsága az eltűnt gyermekek felkutatása, ezen túlmenően mintegy passzióból havonta felkeres egy-egy gyermekintézményt, egyfelől azért, mert a gyermekek közelsége biztonságot áraszt, másfelől, mert tudja, hogy ez a biztonság adott esetben nagyon is sebezhető. Egyik óvodai látogatása során rábukkan egy kislány rajzára, amelyen a családját ábrázolja idilli hangulatban, ám a rajz hátterében – az anya, az apa és a két kislány mögött – feltűnik egy arc nélküli szellemalak, inkább egy árnyék csupán. Mila (valójában Maria Elena) gyanút fog, hogy a kislány a fenyegetettségét vetítette ki a rajzán, ezért figyelni kezdi a családot. Miután meggyőződik, hogy semmiféle idegen nem ólálkodik a gyermek körül, úgy hiszi, hogy a lehetséges veszély nem kívülről, hanem a ház falain belülről fenyegethet. Valami idegen behatolhatott a család életterébe. Ezért a família távollétében átvizsgálja, átkutatja a házukat, ami rendkívül hatásos nyitójelenetté terebélyesedik. Elrejt egy mikrokamerát – Csehov puskáját, amely ha megjelenik a drámai színen, egyszer el is dörren.
Kezdetnek nem rossz. A sorozat első kötetéből (Démoni suttogás) tudjuk, de ha nem olvastuk, úgyis rájövünk, hogy a címszereplő eleve eltűnt személyek felkutatásával foglalkozik, irodája – a Szövetségi Rendőrség épületében nemes egyszerűséggel a Pokol tornácának nevezték ezt a helyet –faláról eltűntek százainak arcképe tekint rá mindennap. Csakhogy ezek az eltűntek az életben is visszatekintenek. Igaz, arc nélküli árnyékként – és mindegyikük gyilkosságot követ el. Ez már izgalmasabb a kezdetnél. Annak kiderítése pedig módfelett körülményes feladat, hogy miként válnak pusztító árnyakká a hajdanán eltűntek, és hogy ki vagy mi veszi rá erre, ki irányítja őket, és miért. Carrisi a thriller műfajában alkot, szívesen él a misztikus rejtélyek elemeivel, ebben a regényében se kerüli el a sejtelmes titokzatosságot, ám nem viszi túlzásba, a természetfelettiség nem uralkodik el a szövegen. Ráadásul az első két fejezet után meg is állhatott volna – addig lebilincselő, utána átvált hagyományos krimibe – 200 oldal elegendő lett volna ebből a regényből.
A nyomozónő nyomasztó rutinját megtöri, amikor a főnöke – számára ismeretlen szándékkal – egy tömeggyilkosság helyszínére küldi, annak ellenére, hogy hivatali beosztásának semmi köze a gyilkosságokhoz, pláne nem a tömeggyilkosságokhoz. Küldetése mégsem indokolatlan, ugyanis az elkövető egy 17 éve eltűnt személy. Mila gondolatai a kezdettől fogva a helyszínelés során is furcsa előrejelzésként, sejtetésként hatnak. Mintha valami titokzatos szál kötné össze személyét és magát a Gonosz entitását.
A tömeggyilkos, miután kiirtotta egy gyógyszerészeti cég igazgatóját, annak feleségét és egyik gyerekét, a még életben lévő gyerekkel felhívatja a rendőrséget, hogy elmondja, mi történt és adjon leírást az elkövetőről. (Minden visszatérő és gyilkoló eltűnt aggályosan ügyel rá, hogy valami módon felismerhetővé és azonosíthatóvá tegye magát.) Miután ezt a gyereket is megölte, maga is odatelefonál egy éjjel-nappal működő mosodába, de senki se veszi fel a kagylót. (Ez egy teljesen felesleges és értelmetlen szál a regényben, amiből van egy kocsideréknyi.) Mila a személyleírás alapján kideríti a gyilkos személyazonosságát, aki szinte egész életében az ágyhoz kötött anyját ápolta – ez a szál vezethet az orvosból lett gyógyszergyáros családjának elpusztításához, hiszen gyógyszergyártóként se segített az édesanya kínjain, az elkövető könyvelőként dolgozott. Eltűnésekor ugyanazt a zakót, inget és nyakkendőt viselte, mint amit a rendőrségre telefonáló gyermek leírt. Nem voltak ismerősei, kivéve gyermekkorában egyik szomszédja, aki megszerettette vele az órák gyűjtését és javítását. A szomszéd özvegye szerint az egykori kamasz még férje halála után is titokban bejárt annak műhelyébe, hogy felhúzza az órákat. Az idő tehát fontos tényező lehet az eltűntekből vált gyilkosok esetében, csakhogy ez az órás epizód is csupán felesleges zsákutca.
Számomra az olasz, nemzetközi hírnevű szerző regényeinek hangsúlyozandó erénye, hogy a történet folyamatosan tart valahová. Elkezdődik és halad a végkifejlet felé – nincsenek benne felesleges kacskaringók, késleltető, elterelő betoldások, szereplők és helyzetek váltogatása. Most viszont terjengősebb a szerző, mint korábban, leírásaiban feleslegesen aprólékos. A pszichologizáló futamok kizárólag az elkövető motivációját indokolják – talán ezért is adta a szerző címül A gonosz természetét, ami inkább utal tanulmányra, mint regényre. A 200. oldal után elő is bújik a tanulmány az állatok etikája kapcsán, miszerint az ölés nem feltétlenül rossz, hanem szükségszerű cselekedet. Innentől már világos, hogy az elkövetett gyilkosságokat nem a bosszú motiválta, hanem „a gonosz” gyökeres kigyomlálása. A szerző tesz ugyan egy bágyadt kísérletet a regényidő megbolygatására, ám szerintem pusztán azért, mert más is úgy csinálja – de az ilyesmiből nem űz feleslegesen sportot. És innentől kezdve a furcsa és felesleges csavarok ellenére a történet elveszíti a varázsát.
Hősnője, Mila különleges rendőrnő. Az eltűnt személyekkel foglalkozó ügyosztályon végzett munkája rendkívüli, az elvártnál nagyobb empátiát érez az eltűntek iránt – akik közül sokan csak leléptek otthonról, valami okból szakítottak a családjukkal, viszont mások baleset vagy gyilkosság áldozatává váltak, némelyek sorsára pedig soha nem derül fény. Mila lelkiismeret-furdalást érez a meg nem talált személyek miatt, hajlamos saját testének fizikai sanyargatására, és könyvekkel igyekszik védőbástyát emelni maga köré, mert meggyőződése, hogy a könyvek segítségével bárkivé lehet a képzeletében – noha voltaképpen senki sem. Mint ahogy a meg nem került eltűntek is senkivé válnak. Csakhogy ezek a senkik gyilkolnak.
A következő áldozatra egy elhagyatott kápolnában találnak rá. A hulla egy, a nőket alacsonyabb rendűnek tekintő, családon belüli erőszak esetében a felelősséget mindig a nőkre hárító, egyedül élő ügyvéd, akinek meggyilkolásakor jegygyűrűt húztak az ujjára. Egyértelműen bosszú motiválta a tettest, aki nem azonos az óramániás könyvelővel. Szép kis bonyodalom – ami csak fokozódik. Egészen Mila és nyomozótársa kényszeredett, de nem reményvesztett megállapításáig, miszerint az ő ellenségük levegőből és árnyékból áll. Egy senki, egykor volt valaki, aki fogakat tép ki, hogy halálra kínozza áldozatát. Ez az árnyék és levegő jeleket hagy hátra, és azzal hitegeti a nyomozókat, hogy folyamatosan újabb jelekre bukkannak. Még 48 óra se telt el – meg a regényből 125 oldal –, máris hat áldozat meg három elkövető van, akik eltűnésükig büntetlen előéletűek voltak, és nincs semmi, ami összekötné őket, semmi terv nem látszik a háttérben, nemhogy a brutális terv készítőjének személye. A bűnügyi rendőrség szerint egy paramilitáris csoport állhat a gyilkosságok hátterében. A terrorizmus elmélete üveglábakon állt, Mila tudta, hogy a gyilkosságok nem a félelemkeltést szolgálták, hanem valami más van a dologban, valami valósággal határos. Ennek mibenlétét csupán akkor értik meg, ha az elkövető személye és módszere mellett rájönnek az elkövetés indokára is. Ebben segít a regény kezdetén említett, már régen elfelejtett mikrokamera, de az se sokat. Ráadásul arra is fény derül, hogy a titokzatos szálak sokkal korábbra vezetnek a jelenlegi nyomozás idejénél. A rendőrnő egyetlen szálat talál, ami talán összekötheti a hajdanán eltűnteket és a gyilkosként visszatérőket – mindannyian álmatlanságban szenvedtek. Az évtizedek óta lezárt nyomozási aktákban pedig feltűnik egy titokzatos személy, akit a Jóéjszaka Uraként emlegetnek, és aki időről időre más-más néven bukkan fel, hogy eltűnések és gyilkosságok kövessék. A dolgok bonyolódnak. Sőt, egyszer csak visszájára fordul a macska-egér harc, a megfigyelőből megfigyelt lesz. Ám amikor kiderül, hogy a rendőrnőnek van egy lánya, akit a nagymamája nevel, elkezdődik a pszichologizálás, ami átcsap lelkizésbe, és innentől kezdve leül az addig lendületes történet, hogy aztán ismét az anyaság problematikája mentén új lendületet kapjon.
Annak, aki a második fejezet után megakad, és nincs kedve elolvasni a maradék 200 oldalt, elárulom a gonosz természetének mibenlétét: „amikor valaki egy jó cél érdekében követ el gonosztettet”, illetve „a gonoszság néha jót is eredményezhet, míg ha jót cselekszünk, azzal néha szükségszerűen ártunk valaki másnak.” Ennél többet viszont nem mondhatok.
Jó sorozatnak ígérkezik Mila Vasquez történeteinek füzére, a második részben egyetlen mondat utal az első kötetre (bár az legalább tízszer előfordul), és Milában nincs semmi eltúlzott nyomozói karakter – mint általában az angolszász krimikben, ezekkel ellentétben semmilyen földrajzi utalás nem található a könyvben, tehát bárhol játszódhat. Mila csupán nő. Meg anya. És ráadásul rendőr. Ezért nem olyan, mint a férfi rendőrök, ami sokszor javára válik, bár megalázásból is kijut neki. Van egy baljóslatú mottója: „Én is így végezhetem” – ez a gondolat fut át agyán, ha egy eltűnt személy fotójára vagy egy áldozat holttestére pillant. Általános érvényű meglátás – nem csupán az árnyak seregétől körülvéve támad ilyen érzése az embernek.
