Nem lenne ennyi hazai sorozat sem a szerbiai televíziózásban, ha nem állnának mögéjük a kifejezetten nagy vállalkozások. Bármennyire is földön hever a gazdaság, bebizonyosodott, hogy Szerbiában újra jó üzlet a televíziós filmgyártás. A kilencvenes évek óta kényszerszüneten levő színészek, dramaturgok, és az elengedhetetlen szakmai háttér egy jelentős része újra képbe került. Valóban és szó szerint. Az eredmény: hazai gyártású sorozatok váltják egymást csaknem estéről estére, fő műsoridőben 20 órától a belgrádi állami televízión.
Ennek az állapotnak a gyümölcsét a fővárosiak fölözik le, a vajdaságiak sajnos labdába sem igen rúghatnak. Nemhogy a kisebbségiek, még a szerbek sem! A szakmabelieknek nagyon hiányozhat az egykori erős vajdasági RTV – pedig a nyolcvanas évekig még csak nevében sem volt tartományi –, ha már a nézőknek is feltűnik a hiánya. És akkor hogyan sírhatnának a nemzeti kisebbségek, akik a famózus időszakban saját nyelvükön még filmet is készíthettek! Most viszont sem lehetőség, sem filmek, sem tévédrámák, sem gazdaság, mely felkarolná, fellendítené. Nagyon hiányzik az önkifejezés/ünk e fajtája. Mert az informatív műsorokon túl más igényeink vannak. Mit ad a VRTV 2-s csatornája a nemzeti közösségek nyelvén az informatív és szórakoztató tartalmakon túl? Sajnos, nagyon keveset.
Nem értem az okát, miért tűz csak elvétve magyar nyelvű tévédrámát, tévéfilmet, ismeretterjesztő- vagy játékfilmet a képernyőre a Vajdasági Televízió? Azt végképp nem értem – mégha kínálkozik is a válasz –, miért van aránytalanul sok szlovák nyelvű hasonló műsor. Az anyagiak hiányával csak nem lehet mindent megmagyarázni.
És miért nem készülnek már olyan kulturális műsorok, mint a közelmúltban újra műsorra tűzött, Brasnyó Istvánnal készült egykori riportfilm? Mert az effajta műsorhoz valóban sok szakember, jó sok idő, és egyenes következményként pénz szükségeltetik. Úgy látszik, semmi sem maradt, sem emberek, sem idő, sem pénz. A naftalinból elővett egykori VRTV-film már csak ezért is tanulságul szolgálhat, mert megmutatja, hogyan lehet olyan műsort csinálni, mely egy egészen más korban is megállja a helyét, és évek múltán is megszólítja a nézőt. A Szerbiai RTV-n tíz éve fut a Trezor/Kincstár című műsor Bojana Andrić szerkesztésében, mely rendszeresen elővesz a tévéház elmúlt ötven évben felgyülemlett „kincsei” közül. Talán felismerték: sok-sok érték lappang a dokumentációban! A tíz éves jelentkezését nemrég jegyző műsort köszöntve egyetemi tanárok, történészek beszéltek a hagyományőrzés fontosságáról, az átörökítés, az emlékezés kultúrájáról, mely a televíziót is óhatatlanul elérte.
Az elmúlt évtizedekben felhalmozott televíziós értékeket meg kell menteniük a televízióházaknak! Tudomásul kell vennünk, hogy azok immár kulturális hagyatékunk részévé váltak, menet- és időközben közkinccsé nemesedtek. S ha a tévések időnként belenyúlnak ebbe a mi, vajdasági magyar, televíziós kincstárunkba – már ami megmaradt belőle –, azzal nem magukat ismétlik, hanem valóban közkinccsé teszik azt, ami immár valamennyiünké: kulturális hagyatékunkat.
