Semmi sem a régi, talán már a szinkron sem. Sohasem voltam éles ellenzője – igaz, hű pártolója sem –, de újabban gyakran azon kapom magam, hogy idegesen nyúlok a távirányító után egy-egy magyarországi szinkron hallatán. Fülsértő a hang, vagy velem van a baj? Régebben, nem is túl rég, valósággal ámulatba ejtett egy-egy pergő, „bőbeszédű” komédia magyar változata, amiben akkora a „szövegmennyiség”, hogy ha teleírják a képernyőt, akkor sem tudnak mindent lefordítani.
Gondoljunk csak Az ötödik elemre. Zseniális a szinkronja, Chris Tucker különösen. A szinkronnak köszönhetően szinte többletet kap a film, amin nem kell csodálkozni, hisz a magyarországi szakmabeliek kiváló szintre fejlesztették a szinkront. Épp ezért nem értem hova veszett az írigylésre méltó mesterség, és az elért színvonal. Mert amit mostanság (értsd: évek óta) hallok, az nem illik ebbe a hozsánnázó képbe, különösen a kereskedelmi televíziók műsora nem. A mesteri magaslatok helyett inkább trehány fércmunkákkal, elkapkodott fordítással, magyartalan mondatokkal, rossz hangválasztással, és kíméletlen hangeffektusokkal példázódhatunk.
A szinkron vagy nem szikron kérdését azért mégsem a tévé juttatta eszembe, hanem egy tanár. A szentmihályi tanáriban – ezen a héten látogattunk el ebbe a kompaktnak mondható bánáti magyar közösségbe –, a magyartanárnő állapította meg, hogy amióta megjött a DIGI – vagyis tálcán kínálva ki tudja hány magyarországi tévécsatorna –, tapinthatóan tovább romlott a gyerekek szerb nyelvtudása. Tanártársai egyetértettek vele, mert a diákok még ritkábban találkoznak a szerb nyelvvel, következőleg az egyébként is gyengécske nyelvtudásukat még kevesebb inger éri. Nem csak ebben a környezetben hallottam ilyen megfigyelésről. Ürményházán is szóvá tették a tanárok, azzal a kiegészítéssel, hogy egyideűleg az anyanyelvük sem igen fejlődik, mert a többnyire ócska fordítással készült olcsó sorozatokat, valóságshow-kat követik leginkább, ami nemigen viszi előre többek között (magyar) nyelvi tisztaságukat sem, ellenkezőleg árt neki.
Persze, senki sem látja a kiutat, és csak folyathatjuk a pró és kontra véleményeket. Engem például mindig is zavart, ha Ross doktor magyarul szólal megt, vagy Winnetou éppúgy beszélt magyarul, mint én, vagy mint az ismeretterjesztő csatorna Hitlere, avagy a filmkockákra idézett Sztálin. A szerb, egyáltalán a délszláv környezet talán ennek szellemében, vagy ki tudja milyen okból (a szakmabeliek hiánya?) nem szokott hozzá a szinkronhoz, csupán/túlnyomórészt a legkisebbek kedvéért szinkronizál. Magyarországon fordított a helyzet, ott csupán egyetlen csatorna, az HBO próbálkozik azzal, hogy hétfőnként néhány sikerfilmet eredeti hanggal, magyar felirattal adjon közre, a többieknél a totális szinkronizálás dívik. Van, akinek Woody Allen mindig Kern András hangján szólal meg, Columbo csak Szabó Gyula „tolmácsolásában” lehet hiteles, Bajor Imre hangját sem felejtik el sokan, amint harsog a hangszóróban: Jó reggelt, Vietnam! Ehhez is, ahhoz is olyannyira hozzá lehet szokni, hogy egyesek a szinkronra esküsznek, olvasni és képet nézni egyideűleg már nem képesek, mások pedig kizárólag a feliratra és az eredeti hangra voksolnak. Évtizedes beidegződések ezek, olyan kizárólagosságok, melyeken nehéz változtatni. Lehet nem is kell, hanem inkább megtalálni a megfelelő középutat.
