Egyáltalán nem számít találgatásnak, fikciónak a szememben az olyan ismeretterjesztő film, mely a globális felmelegedést és következményeit taglalja. Lehetséges forgatókönyveket szoktak emlegetni, s ezeket pontosan úgy kell felfogni: lehetségesnek és bekövetkezhetőnek. Úgy is megdöbbentő.
Az elmúlt napokban több tévécsatorna felidézte az egy évvel ezelőtti, Japánból érkező, megrázó képsorokat, melyek sokakat kijózanítottak, mert bizonyították, hogy ami megtörténhet, azt nem szabad komolytalanul venni. (Ha nem tragédiáról lenne szó, Murphyt idéztem volna.) Mert nem hiábavaló a figyelmeztetés: az éghajlat természetes körforgása felbomlóban, elképesztő pusztulással szembesülhetünk. Pontosan ezt üzente a Klímaválság című 2008-as francia-japándokumentumfilm,melyeta Duna Televízió sugárzott egy korábbi időpontban. A százéves prognózist előrevetítő hátborzongató műsor akkor is időszerűnek tűnt, most még inkább az. Árvíz, felhőszakadás, jégverés, szélvihar, aztán tomboló hőség és szárazság, bizony nem ismeretlen jelenségek házunk táján sem. Vérdermesztően hatott a dokumentumfilm: az esztelen ipari termelés és gazdasági fejlődés következtében oly mértékben megnőtt a széndioxid kibocsátásának mértéke, hogy ha így megy tovább, 2100-ban 4,2 Celsius-fokkal nő az átlaghőmérséklet, előfordulhat, hogy Dél-Amerikában kiszárad az Amazonas és vidéke.
A Szerbiai Rádió és Televízió sem jár túl gyakran a földrengés és a szökőár országába, ám – újságírói szempontból szerencsés módon –, egy évvel ezelőtt a természeti katasztrófa idején épp ott tartózkodott a csoportja. Az akkor készült riportműsort a hétvégén az évfordulóra újra műsorra tűzték. Elveszett emberek, otthon, biztonság, kíméletlen erejű természet – mindezzel kell nap mint nap szembesülnie a keleti ország lakosságának. Hozzájuk viszonyítva, mi, a Föld eme szegletében igen kényelmesen, de sokkal pontosabban fogalmazok, ha azt mondom: felelőtlenül élünk. Csak használjuk az adottságokat, élünk a lehetőséggel, és semmiféle következménnyel nem törődünk. Ki bünteti a környezetszennyezőt, a cukorgyárat például, ha szennyét beengedi a közeli folyóba? Ki törődik az egyre drágább ivóvíz okos felhasználásával? Mi mindent szórunk ellenőrizetlenül a termőföldekre? Mit töltünk autónkba, és mit lélegzünk be az utcán? Nemcsak Pancsován, ahol mérik is, figyelmeztetnek is a levegő milyenségére?
Március idusa tehát az 1848/49-es magyar forradalom évfordulója mellett a környezeti katasztrófák felidézésének időszaka is. Egyfajta figyelmeztetés, amiben a televízió, mint médium hatásosabb lehet, mint bármi más.
Nem hagynám ki: ha március dereka, akkor Đinđić és Milošević meggyilkolásának és elhalálozásának ideje is. A kilencedik és a hatodik évfordulón már bebizonyosodni látszik, hogy kezd minden helyre kerülni. Míg a volt kormányfő emlékére húszezren sétáltak végig Belgrád főutcáin, vetélkedők, ösztöndíjak őrzik-ápolják emlékét, addig a másik sírját már párttársai is mind ritkábban látogatják. Isten malmai lassan őrölnek, de őrölnek.
