A szabadkai Városháza felavatásának 100. évfordulójára a Magyar Nemzeti Tanács támogatásával jelent meg reprint kiadásban Braun Henrik 1912-ben elkészült könyve. Ez az építtetők és az építők előtti tisztelgés, vagy pedig a szabadkaiságot jelképező épület előtti főhajtás? – kérdeztük Lovas Ildikótól, az MNT kulturális ügyekkel megbízott tanácsosától.
– Nem lehet különválasztani a szabadkaiságot és azt a leleményességet, amelyre például Bíró Károly polgármesternek és az őt támogató Purgly Sándor jegyzőnek szüksége volt, hogy felépüljön a Városháza. Nem véletlen, hogy az MNT éppen egy reprint kiadvánnyal kívánt megemlékezni a 100. születésnapról. Nem azért, mert nem lehet új könyveket kiadni, vagy mert nem ugyanolyan fontosak az újabb megközelítések. Ám azt gondolom, a szabadkaiságot pontosan ebben a kiadványban érhetjük tetten. Azok az iparosok, akik felépítették a Városházát, túlnyomórészt szabadkaiak voltak. Az a hatalmas mesterségbeli tudás, elkötelezettség, nyitottság, fegyelem, ami képessé tette őket arra a teljesítményre, hogy két év alatt felhúzzák ezt az épületet, azt hiszem, a szabadkaiaknak és a szabadkaiságnak is egy nagyon fontos jellemzője, ami mára már szinte kiveszett. Emlékszem, gimnazista koromban a Városházán élénk kulturális élet zajlott, például Huszár Elvira és Égető Gabriella szervezett koncerteket, és amikor este kiléptünk az épületből, locsolták az utcákat. A szorgalom, az odafigyelés, a svábos lelkiismeretesség mind-mind benne van a Városházában, és hozzátartozik a szabadkaisághoz. A Városháza egyik szobájában dolgozott Szekeres László régész, szinte itt élte az életét Magyar László levéltáros, aki összegyűjtötte Szabadka neveit, és ezt a Guiness-rekordok könyvében akarta megjelentetni, mivel úgy tartotta, a miénk a legtöbb névvel rendelkező település. Erre azonban már alig emlékszik valaki. De úgy gondolom, hogy a 100 éves Városházáról nem lehet úgy beszélni, ha ezeket a történeteket nem említjük meg, ha nem mondjuk el, hogy a Horváth Emma által vezetett Életjel vagy az Égető Gabriella irányította Pro Musica ott próbált. Ez a reprint kötet emlékező tisztelgés az egykori iparosok és a művészet iparosai előtt, akik meghatározták a polgári gondolkodásmódot és az elkötelezettséget a városunk iránt. Az emberek mostanában gyakran azt szokták mondani: „Nem baj, fő az, hogy így ki van világítva a Városháza.” Úgy van kivilágítva, hogy elvakít az alulról jövő fény. És ez nagyon szimbolikus erejű, a bekövetkezett változásokról szól, mert ez az elvakító fény a lényeget nem engedi láttatni, nem engedi láttatni a port, a nemtörődömséget. Ennek gyönyörű ellenpéldája, ami elhangzott a könyvbemutatón: Ninkov Kovacsev Olga arról beszélt, hogy szimbolikus jelentése van a vitrázsoknak, mert a magyar történelem nagyjainak, a kulturális, a politikai élet alakítóinak az üvegtestén áramlik át a fény a nagyterembe. De – tegyük hozzá – ehhez egyszerre szükséges a terem, ami a városi parlament által jelképezett magatartás, a közéleti nagyságok, akik megjelennek az üvegablakokon és a fény, ami nemcsak a napé, hanem az embereknek a józan eszéé. Ezek jelentik a szabadkai Városházát és a szabadkaiságot.
Más, a vajdasági magyarság szintjén vagy egy-egy kisebb közösség szempontjából fontos jubileumokat is felkarolt az MNT. – A nemzeti tanács tevékenységében a kulturális terület az, amelynek nem hangsúlyosan anyagi vetülete van, nem úgy szólítja meg az embereket, mint az ösztöndíjprogramok. Arra gondoltunk, hogy a kerek évfordulókról valami módon emlékezzen meg a tanács is. Tudtuk: 100 éves a Városháza, reprint kiadványt szeretnénk megjelentetni, 60 éves a Kanizsai Írótábor, ennek összes költségét vállaljuk... Támogattuk a szabadkai zsinagóga 110. jubileumára, illetve a Hangya András festőművész születésének 100. évfordulójára kötetek megjelentetését, de megemlíthetnénk az Életjel Kiadónak a Garay Béla születésének 115. és halálának 25. évfordulójára kiadott könyvét is. Támogattuk például a kevi Móra István Művelődési Egyesület rendezvénysorozatát abból az alkalomból, hogy a kevi iskola 100 éves, a Tordaiak Klubjának Fejes István festőtábora 5 éves, az egyházaskéri Aranybogár ME 10 éves, a királyhalmi Petőfi Sándor ME Rhytmical Dance klubja 10 éves. Tehát nemcsak a 100. évfordulókat lehet ünnepelni, hanem a kisebbeket is. A Kanizsai Írótábor az egész kulturális életet megmozgató rendezvény volt, s ha láttuk a tévében Gobby Fehér Gyulának a filmjét, akkor tisztában vagyunk vele, hogy micsoda időket, tereket ölel fel ez a rendezvény. Valóban pró és kontra, de megmozgatja az egész irodalmi és közéleti valóságunkat. A Városháza-könyv sem csak szabadkai jelentőségű, ismert a szecesszió művészettörténeti jelenléte, a vajdasági magyarság szempontjából fontos épített örökség védelme a kiemelt feladata a nemzeti tanácsnak. De itt vannak az őrtüzek, a kicsi művelődési egyesületek a falvakban, ezeket is támogatni kell. Ezek a helyi emberek bizalommal fordultak az MNT-hez, büszkeség számukra, hogy van egy ilyen évfordulójuk, és fontos nekik, hogy ezeket az ünnepeket, amiket a kerek évfordulók jelentenek, meg tudjuk ünnepelni. Ez az igazi egymásra találás a hivatal és az őrtüzek, a magyar kultúra ápolói között. A rájuk való odafigyelés is a feladatunk.
Egy éve hirdették meg a Forum Könyvkiadó és az MNT meghívásos regénypályázatát. Minden bizonnyal hamarosan sor kerül az eredményhirdetésre is:
– Emlékszem, amikor egyetemi hallgató voltam, milyen mozgásokat eredményezett a regénypályázat, melynek az utolsó győztese emlékezetem szerint Szathmári István, a szabadkai gimnázium tanára volt. Ez és a novellapályázat is eltűnt hosszú időre. A Gion Nándor Szépirodalmi Pályázattal és más szépirodalmi pályázatok életre keltésével olyasmi indult el a vajdasági magyar irodalmi életben, ami összerántja mindazokat, akik egy adott színvonalon írással foglalkoznak. Amikor azt mondom, összerántja, arra gondolok, hogy ideológiai elkötelezettségtől és országhatártól függetlenül tudnak írni és pályázni itt élő és eltávozott íróink is, van egy olyan kategória, amelyben ez utóbbiak is részt tudnak venni – hallottuk Lovas Ildikótól, aki a nemrégiben zárult jubileumi írótáborról a következőket is elmondta: – Az írótábor nagyon fontos hozadékának érzem, hogy egyértelmű, őszinte és pontos mondatokat fogalmazzunk meg – és semmiképpen sem bántó, számon kérő mondatokat – arról, hogyan képzeljük az irodalmi együttműködést. Van miről beszélni, például már többször elmondtam, hogy szerintem nincs rendjén, hogy a magyarországi támogatásokból Vajdaságban elég sok olyan irodalmi rendezvényt tartanak, ahova nem hívják meg a vajdasági magyar szerzőket, csak a Vajdaságból eltávozott és Magyarországon élő írókat. Az sincs rendjén, hogy nálunk magyarországi pályázati pénzekből adják ki Magyarországon élőknek a könyveit. Nem biztos, hogy jól van ez így, és erről is beszélni kellene. S ha mi nem ösztönözzük a saját íróinkat, hogy regényt vagy novellákat hozzanak létre, hogy megmérettessenek, versenyezzenek, akkor nincs miről beszélni. Ezért fontosak az irodalmi pályázatok, és ezért fontos, hogy ezeken részt vegyenek azok az írók, akik itt élnek. A Forum Könyvkiadó MNT által támogatott regénypályázata hamarosan várható eredményhirdetése tükrében azért megelégedéssel nyugtázhatjuk, hogy lesz nekünk még az év vége előtt irodalmi ünnepünk.
