A kötet élén egykori szeretett tanárát, példaképét, Szeli Istvánt méltató írás áll, nemcsak személyes emlékeit villantja fel a csodált pedagógusról, tudós nyelvészről, hanem látszik, hogy jól ismeri nemrégiben elhunyt akadémikusunk munkásságát, gyakran forgatja műveit. A kötet első fejezetében a környezetvédelmi tudományok szakemberével, Híd- és Szenteleky-díjas íróinkkal, az Aracs-díjas pszichológussal, a neves kritikussal, a Szenteleky-díjas világhírű táncművésszel, a Magyar Életfa-díjjal kitüntetett tanárnővel, a határokon túl is jól ismert művészettörténészünkkel, vagy lapunk első újságírónőjével, a budapesti születésű, Újvidéken élő költőnővel készült beszélgetések kerültek. Farkas Zsuzsa alaposan felkészül interjúalanyai életrajzi adataiból, pályájáikal kapcsolatos tudnivalókból, akkor is, ha sokakhoz közülük több évtizedes ismeretség fűzi még a szabadkai tanítóképzőben vagy az újvidéki magyar tanszéken töltött évekből. Ezek a beszélgetések zömében valamilyen kitüntetés vagy épp a 70. születésnap apropóján készültek, tehát mindenképp visszatekintést nyújtanak a művész, alkotó egész pályájára, bepillantást engednek nézeteibe, gondolatvilágába.
Kicsit sajnálom, hogy a képzőművészeinkkel folytatott tartalmas beszélgetéseket, a művésztelepeken készült hangulatos riportokat tartalmazó fejezet a kötetben jóval hátrább, messzebb került a fent említett interjúktól. Hisz ezek többsége is vagy egy kismonográfia megjelenése, vagy a Forum képzőművészeti díj vagy egy művük köztéren való elhelyezése kapcsán készült. Izgalmas beszélgetéseket rejtenek persze a könyv második felében található fejezetek is, például a Hagyománykeresőben címet viselő, ide került Kristály Klára vallomása édesapjáról, Kristály Istvánról, akit a Kalangya egyik legtermékenyebb, legtehetségesebb szerzőjeként tartottak számon, és akit 1944-ben kivégeztek sok magyar társával egyetemben, illetve sokak érdeklődésére számot tarthat az is, hogyan idézi fel Székely Tibor özvegye a nagy világutazó, humanista emlékét.
A társadalom peremére sodródott, vagy már eleve oda, a születésüknél fogva reménytelenségre, tehetetlenségre ítéltetett emberek világát is igyekszik testközelbe hozni az olvasóhoz Farkas Zsuzsa, és megörökíti annak a tragédiáját, aki jó eszével, szorgalmával kiemelkedett a romatelep nyomorúságos világából, ám az előítéletek miatt nem fogadta be új környezete, úgyhogy visszatért övéihez. A könyvet lapozgatva felfedezzük Farkas Zsuzsa annak idején nagy közérdeklődést kiváltott, a szabadkai Tejpiacnál azóta már elbontott Virág kocsma „lányairól” készült riportsorozatát.
A bácskai földművesek világa elevenedik meg A föld népe című fejezetben. Íme néhány mondat a Búzaföldi beszélgetések című riportból: „Dénes bácsi beszélt a legízesebben az aratók, jobban mondva a kombájnt bámuló, fűben hasaló, sörözgető gazdák közül, nem csoda hát, hogy úgy néztem, úgy intéztem a dolgomat, hogy minél többet a nyomában lehessek, minél többet beszéltessem. Nem beszélt sokat, de amit mondott, az úgy állt, mint a cövek, úgy világolt, mint a déli napsütés.”
A Balkáni szindróma című fejezet súlyos olvasmány: torokszorító a baranyai háromszögben készült beszélgetéseket olvasni. A kilencvenes évek első felében Szabadkára érkezett horvátországi menekültekkel készült beszélgetések is egy véres, őrült kor lenyomatát adják. Mivel a régi újságokat senki sem őrizgeti, nem lapozgatja, a könyvben megmaradnak korrajznak. A Lőjetek mindenre, ami csak mozog című írás, amelynek alcíme: Kosovói ,,hétköznapok” a kávéházi beszélgetések tükrében már 1999-ben is nehéz olvasmány volt, most sem könnyebb a lelkem, amikor újraolvasom mindazt, amit az újságírónő a Vajdaságba visszatért szerb önkéntesek kávéházi beszélgetéseiből lejegyzett. De az utókornak intő jelként ennek az írásnak is helye van ebben a sokszínű beszélgetős könyvben.
