A 17. század végén játszódó, Álom hava című, magyar–szerb koprodukcióban készült dráma több szempontból is izgalmas. A török dúlás után járunk a kiürült Bácskában, amikor is egy maroknyi, a helyét kereső, szanaszét bujdosó magyar az Aracsi Pusztatemplomnál – ahol természetesen a filmet is forgatták – találkozik: muszáj rájönniük, hogyan, s pláne miből kovácsolható új közösség a kegyetlen pusztítás után. A mozit Bicskei Zoltán írta és rendezte, a szereplők között ott találjuk többek között Szilágyi Nándort, Kovács Frigyest és Vicei Natáliát, a zenéért felelős művészek között pedig Dresch Mihályt és Mezei Szilárdot.
Az Aracs folyóirat legutóbbi különszámát teljes egészében ezen alkotásnak szentelte, szerdán este pedig a Zentai Alkotóházban is bemutatták. A rendező/forgatókönyvíró mellett felléptek még a közéleti folyóirat szerkesztőbizottságának tagjai: Bata János főszerkesztő és Gyurkovics Hunor művészeti szerkesztő. A programot a Magyar Művészeti Akadémia támogatta.
Bevezetőként Bata bemutatta a zentai közönségnek a 2001 óta megjelenő, évente négy számmal jelentkező periodikát – hangsúlyozva annak politikai befolyástól mentes mivoltát, és hogy az egyetlen kritérium náluk a minőség –, illetve magát a különszámot. Az ennek témáját szolgáltató műalkotást pedig minden tekintetben egyedülállónak minősítette: képileg, zeneileg és gondolatiságában egyaránt. (Ahogyan, a helyszínen felolvasott levelében, Mihályi Katalin szerkesztő is korszakos alkotásnak.) A képzőművész Gyurkovics, aki maga is rendszeresen festi és rajzolja a pusztatemplomot, a film képi világát méltatta, és a folyóiratban való megjelenítéséről mesélt.
Az est folyamán viszont túlnyomórészt Bicskei Zoltán osztotta meg gondolatait – nem elsősorban a különszámról (noha abból is több részletet felolvasott), hanem magáról a munkájáról. Főképp a szép számmal megjelent fiatalság kedvéért, akik nem feltétlenül látták a filmet, felvázolta annak tartalmát, azonnal hozzáfűzve, bár a magyarság vérzivataros századainak egy jellemző pillanata alkotja a kulisszákat, itt mégis sokkal többről van szó: ez a „posztapokaliptikus” környezet és történet könnyedén beilleszthető lenne akár a mi korunkba is – a műalkotás örök érvényű kérdéseket feszeget. Párhuzamot vonva a mával, aktualizálta munkáját: az igazi szellemi elit hiánya a törökök dúlása idején éppen annyira jellemző volt, mint a jelenben, méghozzá globálisan is értendő mindez; ennél nagyobb problémával nem szembesülhet az emberi társadalom (avagy „a pácban mindenki benne van”, hogy Hamvast idézzem). A mozi végén a rendező mégis felcsillantja a reményt, mondván, azt az utókorban, akárcsak a hitet, mindenképpen táplálnia kell a művészetnek.
Sokszor metafizikai magasságokba emelkedő eszmefuttatásában Bicskei kitért még a zenei és képi anyanyelvre, a filmművészet devalválódására (lásd Hollywood) és számos egyéb hasznos témára, mely mind a közönség szellemi épülését szolgálta.
