Kollégánk, Kontra Ferenc író, a Kilátó szerkesztője nemzeti ünnepünkön vette át a József Attila-díjat Budapesten. Minden díj odaítélése többlépcsős folyamat. A javaslatot tevő bizottság tagjait az Emberi Erőforrások minisztere az írószervezetek jelölései alapján kérte fel. Balog Zoltán a díjakra felterjesztő szakmai bizottság javaslatai alapján hozta meg döntését.
Számítottál erre a díjra?
– A díjak közbejönnek. Van az embernek egy terve, hogy mit kell elvégeznie, mik a határidők, hova megy, mikor milyen konferencia, irodalmi est és fesztivál lesz, leginkább egy évre tervez előre. A díjak pedig közbejönnek, mert el nem tudnám képzelni, hogy egy író karba tett kézzel díjra vár. A díj a szakma ítélete.
Miért fontosak a szakmai elismerések?
– Mert inspirálnak is. Mert emlékezni lehet mindegyikre. Olyan egy kicsit, mint az iránytű. Majdnem azt mondtam, hogy megmutatja az utat. De nem mutatja meg. Csak elgondolkodtat, hogy most miért éppen ezt a munkát értékelték. A szakmai díjak ettől értékesek.
Tavaly megkaptad a Márai-díjat, az idén pedig a József Attila-díjat. Érzel-e valami különbséget a kettő között?
– A tavalyi Márai-díj igazán különleges volt, hiszen a kedvenc írómról nevezték el. Eleve kevesen kaphatják meg, hiszen csak prózaíróknak jár, és már csak egyet osztanak belőle évente. Maga a díj külalakra is nagyon hasonló egyébként, a rangja az elismerések hierarchiájában pedig azonos a József Attila-díjéval. A presztízse azonban az utóbbinak mégis jóval nagyobb, a médiavisszhang ezt tükrözi, most magam is tapasztalhattam. Kaptam már díjakat korábban is, sokan szoktak gratulálni, de ez a mostani ebben is kivételes, a barátok és írótársak figyelmessége tényleg meghatott. A környezetemből és több országból is érkeztek gratulációk. Egyébként el is lehetne dicsekedni ezzel a listával, mert erre is büszke vagyok. Nincs befogadó közösség nélkül alkotás sem. Jó érzés, mert nélkülük az író hangja és tehetsége visszhangtalan maradna.
Milyen volt a díjátadás?
– Március 15-e mindenkinek jelent valamit. Nekem az írás szabadságát. Nem mindegy, milyen körülmények között kerül egy díj átadására sor, mert ez is megmarad. Jászairól, Munkácsyról, Erkelről, Lisztről, Balázs Béláról, József Attiláról elnevezett díjak, kiérdemelve, hogy ezentúl ott viseljék majd a saját nevük mellett, akik megkapják. Ráadásul értékesebbek is lettek, mert már két éve megfelezték a díjak számát. Vagyis amiből korábban tizenhármat osztottak, abból az idén csak hetet. Csak ültem ott a többiekkel, művészek, orvosok, sportolók, vegyészek, fizikusok között. Ha jól számoltam, nyolcvanhárom emberrel együtt, és mindenki életének legjelentősebb szakmai elismerését vette át. Ilyenkor mindannyian csak emberek vagyunk. A Szépművészeti Múzeum barokk termében, barokk szobrok és festmények között, és egy barokk zeneszerző, Händel zenéjét hallgatjuk. Minden hang ott maradt felettünk a levegőben, egy szimfonikus zenekar a mi tiszteletünkre játszott.
Ilyenkor már senki nem a díjára gondol. Inkább meglepődik, hogy nem darálják bele egy alkalmi kitüntetésceremóniába, hanem a műsornak is szakmai patinája van. Rilke-idézetet hallunk mindjárt a bevezetőben, hogy „változtasd meg élted”, és kezdünk felocsúdni, hogy mi történik velünk. Ez volt a mottónk gimnazistakorunkban. Mindig is hittem a véletlenekben. Legrégibb barátom ül mellettem, együtt voltunk Pécsett gimnazisták Pálfalvi Lajossal, még az ábécérend is egymás mellé sorol bennünket, a székekre kirakva a nevünk, és ugyanazt a díjat vesszük át.
Fölvállalod, hogy önéletrajzi regényíró vagy. De hogy állsz a fikcióval? Miért inkább a valósággal dolgozol?
– Gabriel García Márquez lényegre törően megfogalmazta regénycímében: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet. Csak egy példát mondok: összehívtam egykori gimnazista barátaimat, amikor elkészültem a Gimnazisták kéziratával, hogy mondják el: vállalható-e a regény. Hiszen az ő életük valósága is benne van. Addig nem mehettek haza, amíg el nem olvasták, és ezt meg nem beszéltük. Ezzel telt egy hétvége. Volt, aki a padláson olvasott, volt, aki a kertben. Arra számítottam, hogy kihúzatnak belőle ezt-azt. De nem így történt. Mindenkinek az emlékezetéből előkerült egy-egy történet, és a leghatározottabban utasítottak, hogy tessék ezt meg ezt is beleírni. Nem ment fel engem az, hogy mennyi mindent elfelejtettem. Feltettem a kérdést, hogy szerintük ennek hány százaléka igaz. Pálfalvi Lajos, aki a regény egyik főhőse, erre azt válaszolta, hogy nagyjából a háromnegyede.
Már azt hittem, csak engem foglalkoztat ilyen megszállottan, hogy hány százalékban tartják akár az érintettek igaznak, amit leírtam. De nem vagyok egyedül ezzel: hozok egy friss példát valaki mástól. Marek Kochan lengyel író A pék fia című hosszabb elbeszélésében maga teszi fel a kérdést, hogy „mennyi igazság legyen egy szövegben, hogy valóságosnak tűnjék, és mennyi lehet benne a kitalált”. Míg én bizonytalankodtam, az ő válasza nagyon határozott volt. Lehet, hogy nem is rossz, ha valaki ilyen pontosan ismeri a világ dolgait: „Harmincnyolc százalék. Ennyi igazságnak kell lennie ahhoz, hogy a szöveg valóságos legyen. A maradékot kitalálhatod. Amennyi a száz százalékból hiányzik.”
A felvetés akkor is jogos, ha az irodalomelmélet komolytalannak tartja, hogy mi a helyzet az „igazsággal”. Az olvasónak viszont gyakorta fontos kérdés. Nemrég egyik kollégám azzal állított meg, hogy mutassam a kezem. Őszintén meglepődtem rajta, hogy mit akar, de szó nélkül előrenyújtottam, hogy mire kíváncsi.
Kiderült, olvasta azt az elbeszélésemet, amelyben gyerekkori emlékemet elevenítettem fel, amikor borogattunk a kanálisban. Ki akartam venni a kosárból a törpeharcsát, bekapta az ujjamat, ijedten rántottam ki a szájából, és a horgonyszerű ragadozófoga kitépett egy darabot a mutatóujjamból. Leírtam, hogy ma is meglátszik a helye. Ezért kérte a kollégám, hogy mutassam meg, hol van. Megkönnyebbültem. Elsüllyedtem volna szégyenemben, ha nem tudom prezentálni a heget a mutatóujjamon. Ugyanakkor boldog voltam, hogy a számos életrajzi vonatkozásból éppen ezt, csak ezt akarta ellenőrizni.
