A topolyai születésű Bencsik Orsolya vehette át nemrégiben a 2014. évi Sziveri-díjat. Az elismerést a Kékítőt old az én vizében és Akció van! című köteteiért ítéltek oda a fiatal vajdasági magyar írónőnek.
Mikor találkozott először Sziveri János költészetével, hogyan élte meg a költői világát? És hogyan éli meg ezt a díjat, vagy egyáltalán a díjakat?
– Ha jól emlékszem, a nővérem hatására kezdtem el Sziverit olvasni, aki, mármint a nővérem, éppen középiskolás volt, és akit a Mezei Kinga rendezte (általam sajnos nem látott) legendás darab, a Szelídítések vezette el a költőhöz. Onnantól fogva az életem különböző periódusaiban valahogy mindig feltűnt Sziveri, mindig fejbe tudott ütni a keménysége, a gerincessége és az életes látása, ezzel összefüggésben pedig a kritikai érzékenysége. A két első meghatározó élmény egyébként a Bábel és A coloure localban című, hihetetlenül pontos versei voltak. A költészetének bizonyos elemei be is épültek néhány szövegembe, és verset is írtam anno Sziveri Jánosnak ajánlva. Ami a díjakat illeti: egyre nagyobb örömmel fogadom őket, hiszen ezek nagyon jó visszajelzések, és mivel megerősítések, pozitív reflexiók, befolyásolni tudják az alkotói munkát is, hogy ti. jó irányba haladok, érdemes továbbdolgoznom.
Az 2009-ben megjelent Kékítőt old az én vizében versek, hosszúversek, prózaversek és e-mailek gyűjteménye, a 2012-ben megjelent Akció van! pedig novellákat tartalmaz. Hogyan dől el az író számára, hogy ahhoz, amit el szeretne mesélni az olvasónak, milyen forma, milyen stílus illik? Úgy tűnik, inkább a próza Bencsik Orsolya igazi világa, a szinte határtalan mesélőkedv?
– Nem tudom, hogyan dől el. Az utóbbi öt évben egyáltalán nem írtam verset, és korábban is egyre jobban a próza kezdett izgatni, nemcsak az írás, hanem az olvasás szintjén is. Azt szoktam mondani, hogy a versen keresztül jutottam el a kisprózáig, most a kisregénnyel próbálkozom, és talán egyszer eljutok a nagyepikáig is, de hogy ez nem jelent műnemek közötti minőségbeli, értékbeli különbséget, csak alkati sajátosságot. Tehát valóban, a prózában érzem most otthonosan magam, de azt nem merem határozottan állítani, hogy ez mindig így lesz.
Azt tapasztaltam, hogy a tizen- és huszonévesek körében (is) népszerűek Bencsik Orsolya írásai, mert megtalálta azt a hangot, formát, amely közel áll hozzájuk, azt a tematikát, amely foglalkoztatja, izgatja őket, amelyet a sajátjuknak éreznek. Vannak generációs művek, vagy elutasítja az ilyen besorolást?
– Vannak generációsnak tekinthető művek, számomra például kamaszkorom időszakában ilyen volt Kerouac Az útonja vagy Salinger Zabhegyezője, a vajdasági magyar irodalmi alkotások közül pedig Végel Egy makró emlékiratai, de a generációsnak nevezhető művek nem minden esetben készülnek – már amennyire lehet hinni a szerzői intenciónak, és már amennyire érdemes ezzel foglalkozni – ilyen igénnyel. Hogy az én Akcióm mennyire és mennyiben szólítja meg nagy számban a tizen- vagy huszonéveseket, azt nem tudom, mondjuk nem hiszem, hogy az én írásaim ténylegesen egy generációt mutatnának be, vagy egy meghatározott generációhoz szólnának, de azt nyilvánvalóan elképzelhetőnek tartom, hogy ha nem is konkrétan azonosulnak a hanggal, azonban ismerős, esetleg otthonos a számukra. Az Akció esetében amúgy egy kicsit féltem attól, hogy az a vajdasági közeg, amelyből táplálkozik, építkezik, a történelmi-kulturális háttéranyagokkal, kevésbé lesz könnyen befogadható, értelmezhető a magyarországi olvasóknak (szemben a vajdaságiakkal), időközben azonban kiderült, már amennyire a kötet recepcióját illeti, valamint amennyi befogadói tapasztalat eljutott hozzám, nincs ezzel probléma. Igazából olyan könyveket szeretnék írni, amelyeknek nem csak egy jól körülírható, ideális olvasója van. Egyre inkább izgalmat jelent számomra az, hogy úgy írjak, hogy egy meghatározott kulturális háttértudás nélkül is élvezetet jelentsenek bárki számára a szövegeim.
Egy helyütt azt nyilatkozta, sokszor érik frusztrációk, ezek hatására írni kezd, de az írás terén sokkal jobban érdekli más emberek világa, fájdalma, küzdelme, traumája. Ám a leghihetőbben, legőszintébben egyes szám első személyben tud arról beszélni, ami foglalkoztatja. Mennyire fontos, hogy kibeszéljük a dolgainkat, őszintén?
– A traumákat mindenképp a beszéd témájává kell tenni. Persze én nem tudom, hogy számomra mennyire sikerül őszinte hangon megszólaltatni ezeket, főleg olyan esetekben, amikor nem a személyes traumáimból dolgozok, ezzel kapcsolatban csak érzéseim, megérzéseim vannak. Ami az írói módszeremet illeti, talán soha sem volt kérdés, hogy ne egyes szám első személyben szólaljon meg az elbeszélőm, anno a verseim, prózaverseim is alanyiak voltak. A leginkább a valószerűség, a hitelesség és az őszinteség érdekel, hogy tisztán, mesterkéltség nélkül írjak.
Topolyai, és úgy tudom, jelenleg Szegeden él, mivel foglalkozik, min dolgozik most?
– A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Modern Magyar Irodalom Tanszékén vagyok másodéves doktorandusz, és a készülő disszertációmban a vajdasági magyar irodalommal foglalkozom, elsődlegesen a vidékiség alakzatait kutatom, a szerzők közül különös tekintettel Tolnai Ottóra, Balázs Attilára és Juhász Erzsébetre. Bár alapvetően a szépírói munkám még mindig jobban érdekel, mint a tudományos, mert ebben érzem hangsúlyosabban a kiteljesedési lehetőséget, ebben vélem felfedezni leginkább a szabadság és a boldogság állapotát. Dolgozok a harmadik könyvemen, amely most még a Kis va(j)dmagyar munkacímet viseli, és az NKA Móricz Zsigmond alkotói támogatásban részesítette. Ennek a készülő műnek, ha minden igaz, a kisprózái már egységesebb világba tömörülnek, mint az Akcióé. Olyan családi tematikájú kisregény lesz, melynek szöveguniverzuma elsődlegesen a disznó motívuma köré szerveződik, és az Akcióhoz hasonlóan a narrátor és környezete személyes traumáira épül. Egy kicsit dekonstruálja majd a lányregényt is mint műfajt, a tipikusan nőinek nevezett témákat szedi majd szét, fordítja ki, bár egyébként anno egy beszélgetésen Tolnai már az Akció kapcsán is felvetette a lányregényekkel való párbeszédet, és Tolnai javaslatát fogadtam meg akkor is, amikor a központi helyre emeltem a disznó motívumot. Ahhoz képest, hogy alapvetően keveset és ritkán írok, most megindult bennem a szöveg, ez pedig eléggé jó érzéssel tölt el, mert egyre inkább kezdem látni az irányokat és a kifutást. És mindeközben tehát, hogy írok, a szövegek kegyetlenebb, groteszk világa ellenére is, azt érzem, boldog vagyok.
