Álmomban furcsa varázslat ért:
időtlen lett körülöttem minden,
eltűnt az ágyam, a tévém, a lámpám,
egy gyertya fénye táncolt csak mögöttem.
Homályba vetetten, ámulva figyeltem:
hogyan nőnek égig a falak,
s hogy a lépteim zajára táruló ajtók
mögött díszes termek konganak.
A páncélja s a kardja, hercegem –
hajolt földig egy puccos lakáj,
öltse fel, s induljon sietve – mondta –
lova már felkantározva áll.
A vár előtti selyemfű-tisztáson
parazsat habzsolt az éjsötét paripa,
sörénye tajték, patkója holdszín,
homlokán az égbolt csillaga.
Ébredésig megjövök! – pattantam nyergébe,
szökellt, s már repültünk is tova,
nyomunkban förgeteg, szikraeső,
csak lassan ült el a Tejút pora.
