Parlag, Trófea, Fekete glóbusz, Akésdobáló, Fajkutyák ideje, Szikkadó földeken, Bolygótűz – talán a legjobb szinonimái Vicsek Károly újvidéki filmrendezőnek. Ezeknek a filmcímeknek az alapján ugyanis gyorsan beazonosítja a vajdasági magyarok többsége, de nemcsak ők, hanem az egykori délszláv térségek filmkedvelői és a széles értelemben vett magyar moziértő közönség.
A Lifka Sándor-i, Bosnyák Ernő-i hagyományok egyik legeredményesebb e vidéki követőjét-folytatóját, Vicsek Károlyt januárban Magyar Életfa díjban részesítette a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség életműve elismeréseként, mintegy meghálálva több évtizedes, áldozatkész tevékenységét, mellyel kitörölhetetlenül beírta nevét a délvidéki magyar kultúra lapjaiba.
– Szinte mindent megírt már rólam a sajtó – mondta a neves rendező, amikor a díj kapcsán arról szerettem volna faggatni, mit jelentenek számára azok a díjak, melyeket a vajdasági magyar közösségtől kap, attól a közösségtől, mellyel nemcsak együtt lélegzik születésétől fogva (mint korábban megvallotta: négy évig magyar állampolgár voltam, azóta kisebbségi vagyok), hanem amelyet alkotásaiban reprezentál.
Arra is kíváncsi voltam – mert azért mindent csak nem írt meg a sajtó –, hogy mit jelent számára az újvidéki Telep, ahonnan elindult, és amelytől sohasem távolodott el igazán, és arra is, mi maradt meg gyermekkora világából, netán mivé lettek az akkor már dédelgetett illúziói, álmai.
– Az illúziókról Jancsó Miklós jut eszembe – mondja. – Amikor anno Palicsra érkezett, nekem jutott a megtiszteltetés, hogy köszöntsem. Őt idézem: „Túl sok illúziót vesztettem már el, az életem végén vagyok, s már tele van a tököm az illúziókkal és azok elvesztésével.” Én erre akkor is azt tudtam mondani: nekünk beszél illúziók elvesztéséről? Nekünk, akik nemcsak illúzióinkat, hitünket, hanem volt idő, amikor a barátainkat, a tartományunkat, a hazánkat vesztettük el?! Igen, tudni kell így is élni. Mi megtanultunk.
Vicsek Károly gazdag, inspiráló környezetbe született bele az újvidéki Telepen. Szeretettel emlegeti Rátgéber Lászlót, a neves kosárlabdaedző édesapját, Krémer Ferencet, akik jó ideig a telepiek életének a mozgatórugói voltak. És nemcsak őket. Mondjuk a kosarazólányokat: Turányszki Erzsit, Rátgéber Julit, Ferenc Gizit… Rátgéber és Krémer összetartották az embereket, a sport, a művelődés terén mindenkire számítottak, mindenkit munkára bírtak.
– Szerencsés körülmények voltak ezek – meséli –, ami azért velem volt akkor is, amikor már nyitogattam a szemem a filmes világ felé. Egy jó film- és fotószövetség működött Újvidéken, olyan emberekkel, akik befogadtak, tanulásra serkentettek, majd később a jugoszláv filmgyártás neves szakembereivé váltak. Később kedvező időszakban kerültem az Újvidéki Televízióhoz. Valamennyi játékfilmemet a ma már aranykorszaknak emlegetett időszakban készítettük a hetvenes-nyolcvanas években, amikor évente egy-egy magyar nyelvű filmalkotás is készült a tévéházban. Hazai szerzők, színészek mutathatták meg tehetségüket.
A film az a műfaj, amelyben negyven-ötven szakma képviselői mutatják meg egyidejűleg kreativitásukat, kezdve az írótól a rendezőn, operatőrön át a hangmesterig, sminkesig. És a színészek! A vajdasági magyar színészek: Soltis Lajos, Fejes György, Földi László, Ladik Katalin, Pataki László, Árok Ferenc, Pásthy Mátyás, Faragó Árpád, Rövid Eleonóra, Ferenci Jenő, Bicskei István, Kerekes Valéria… filmszerephez jutottak. Valaha az összművészet szimbólumának az opera számított, ma már ez minden kétséget kizárón a film. Már csak ezért is kár, hogy alig van mód filmkészítésre a Vajdaságban, de azért is, mert munka híján elvész az alkotói kedv, elsorvad a tehetség – vallja Vicsek.
Tudni kell, hogy Szerbiában hat-nyolc-tíz filmre csökkent az évi termés, holott 1979-ben, amikor Vicsek Trófea című filmje megnyerte a pulai fesztivált, az akkori Jugoszlávia területéről nem kevesebb, mint harminchárom film volt versenyben.
– Az UNESCO felállított egy mércét: félmillió lakosra kellene jutnia egy játékfilmnek, tévéfilmnek. Tehát Vajdaságban öt-hat filmet kellene forgatni évente, Szerbiában legalább húszat. A szomszédos országban, Magyarországon, Bulgáriában évente mintegy harminc film készül, bár a gazdasági válság ott is alaposan rányomta bélyegét a filmgyártásra, még akkor is, ha a filmgyártás a mindenkor politikai akaraton múlik – mondja. – Annak idején törvény biztosította, hogy évente nyolc szerb dráma mellett elkészítsünk egy kisebbségi nyelvűt is, s ez általában magyar volt. Ezenkívül ifjúsági és gyermekműsoraink voltak, dokumentumfilmjeink, ezek mind elvesztek, sajnos elvesztettük őket. Impozáns opust jegyezhettünk: huszonvalahány dráma, számtalan portréfilm, irodalmi összeállítás… Valamikor a drámaszerkesztőségben együtt ültem Saffer Pállal, Végel Lászlóval, Deák Ferenccel, Gobby Fehér Gyulával. Tervezgettük, álmodtunk és készítettünk is játékfilmeket, portréfilmeket: Tolnai Ottóról, Domonkos Istvánról, Dudás Károlyról, Bori Imréről és másokról, megvolt közöttünk az összjáték, segítettük egymást a munkában. Ezek a munkák elvitték a hírünket az egész akkori országba, a hétfői televíziós terminusban sugározták a drámáinkat, s azoknak a nézettsége három-négymilliós volt. Valóban hírünket vitték ezek a műsorok az akkor több mint húszmilliós országban, és tudták is, hogy itt magyarok élnek. Aztán szerzett jogaink zömét a kilencvenes években elvesztettük.
Szerencsésnek mondhatom magam továbbá azért is, mert nem vették ki a kamerát a kezemből, és mert időről időre újra kezembe vehetem. Például az ’56-os forradalom jubileumára készítettem Az értünk haltak meg című dokumentumfilmet, mely hozzájárul ahhoz, hogy vidékünk ’56-os történései világosabbá váljanak. Ezen a téren már sokat tettünk a 2002-es Bolygótűzzel (Deák Ferenc–Vicsek Károly nagyszabású vállalkozása), melyet alapos, mintegy tízéves kutatás előzött meg. Tudatosította, hogy 1956 novemberében sokan, mintegy húszezren menekültek át a titói Jugoszláviába, és szembesültek az „emberarcúnak” nevezett szocializmussal. Az első jugoszláv–magyar koprodukcióban készült, nagyszámú színészt felvonultató, fekete-fehér film hozzájárult ahhoz is, hogy az anyaországi magyarok is megismerjék az ’56-os események vajdasági lecsapódását.
Régi tervem a vajdasági németekről szólni, csakúgy jó lenne összegezni a vajdasági magyarok sorsát a múlt évszázad húszas éveitől, melyről azonnal a magyar himnusz jut eszembe: „Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt!” De azt is kényszerűen eszembe juttatja, hogy a világból az marad meg, amit a művészek átmentenek.
– S ha már úgy kezdtük, folytassuk is a szerencsével – mondja a neves rendező. – Szerencsésnek érezhetem magam, mert az egykori délszláv, de a magyar térségekben is számon tartanak. Igaz, a negyven év alatt gyakran eszembe juttatták, hogy magyar vagyok, többek között a cenzoraim, akik betiltották a filmjeimet, a szerkesztők, akik dobozban hagyták a műsoraimat, vagy a zágrábi, belgrádi, niši fesztiválok szervezői: mit akarnak ezek a magyarok a filmgyártásban, majd a belgrádiak megcsinálják helyettük. Hasonló gondolatok érkeztek Budapest irányából is. Én nagyon ragaszkodtam ahhoz, hogy évente vagy kétévente dokumentum- vagy játékfilmben újra és újra próbálkozzak, ez a műfaj ugyanis egy közösség képességét, tehetségét mutatja be, mert szóhoz jut számtalan szakma: valaki megírja, lefényképezi, a színészek eljátsszák, a zeneszerző megzenésíti, a technikusok megmunkálják, a vágó összerakja és így tovább. Tehát ha nincs lehetőségünk a vizuális műfajban megmutatkozni, akkor elsorvad a közösség tehetsége, értelmetlenné válik a tanulás, a képzés, nem tudunk versenyben maradni, és ezáltal ismét kubikos-zsellér szintre süllyedünk. Pedig érettek vagyunk arra – bizonyítják ezt a fiatal filmesek –, hogy az istenek nyelvén, vagyis a film univerzális nyelvén is megmutatkozzunk.
A KULTÚRÁBAN KELL BIZONYÍTANUNK
Nálunk a kultúra több mint irodalom, színház, könyv, mi a kultúrán keresztül igazoljuk, hogy itt van az életterünk, így tudunk a kultúrán keresztül önbizalmat, önbecsülést adni azoknak, akiket képviselünk. Így győzzük meg őket, hogy itt is lehet élni, és az önmegvalósításért nem kell külföldre menni. A sikerre való nevelés kell a feladata legyen azoknak, akik a kultúrát művelik. Nem vagyunk dúsgazdagok, nincsenek nagybirtokosaink, nem szereplünk a sikerlistákon, azt hiszem, nekünk a kultúrában kell bizonyítanunk, hogy életképesek vagyunk, és tudunk olyant produkálni, amiért felnéznek ránk. (Vicsek Károly)
A HETVENES ÉVEKBEN KEZDŐDÖTT
A vajdasági magyar közösség mindmáig nem rendelkezik egy helyen megtalálható, megtekinthető, tanulmányozható és bemutatható filmarchívummal, pedig a filmkészítés vidékünkön a régmúlt időkbe nyúlik vissza. A mai értelemben vett vajdasági magyar dokumentumfilm- és játékfilmgyártás a hetvenes évek elején vette kezdetét. Ekkor alakult meg az öt nyelven sugárzó Újvidéki Televízió, valamint a Vajdaság Autonóm Tartomány első állami filmgyártó cége, a Neoplanta. E két állami intézményben készültek el az első dokumentumfilmek, televíziós drámák és játékfilmek, melyeket magyar alkotók jegyeztek. Az első szociografikus jellegű dokumentumfilmek, magyar vonatkozású tévéjátékok és játékfilmek Vicsek Károly újvidéki filmrendező nevéhez fűződnek. 1969 és 1990 között több mint 130 magyar tematikájú és délvidéki magyar szerzők által készített dokumentumfilmet gyártottak.
Deák Ferenc forgatókönyvéből 1970-ben a belgrádi Vuk Babić Teher címen megrendezte az első magyarul is megszólaló játékfilmet. Az első vajdasági magyar játékfilmet, amely szintén Deák forgatókönyve alapján készült Parlag címmel, Vicsek Károly rendezte, akinek ez volt az első játékfilmje. Úgyszintén Vicsek Károly rendező nevéhez fűződnek az első vajdasági magyar dokumentumfilmek is: 1969-ben a Vojlovica, 1971-ben a Kereszt és csillag, 1973-ban a Kubikusok című alkotások… (Siflis Zoltán operatőr, rendező)
