A hosszú parkkal övezett vasútállomáson magas, őszbe csavarodott férfi szállt le feleségével és egy föltűnően szép, hét-nyolc éves fiúcskával. A férfi bal arcán át, a fülkagylón keresztülhaladóan, egész a hajába veszve, katonás sebhely húzódott, s ez némi szigorúságot kölcsönzött a különben nevetős, borotvált arcának. Ruhája katonatiszti, zöldesszürke anyagból civil ruhává átalakított, jól szabott öltöny volt. Sportsapkája is ugyanabból az anyagból készült.
A vele tartó nő ízlésesen, divatosan öltözött, kissé testes, középtermetű személy volt, hervadó, de még mindig szép arccal s élénk kék szemmel. Sötét hajában helyenként már ősz szálak villantak elő vékonyabb csíkokban.
Az előttük ugrándozó kisfiú kékesszürke ruhát viselt, kihajtott apacsinget és lábán barna szandált. Nagyon mozgékonynak, nyughatatlannak látszott. Pajkosan szaladgált előre-hátra az őt kísérő idősebb férfi és nő előtt.
Mikor elindultak a kifelé tartó utasok közt, még egyszer barátságosan visszaintegettek a személykocsi felé, ahonnan kiszálltak. A vonatfülke ablakából egy vasúti ruhás s egy mellette álló sötét ruhás, fiatal nő integetett a sportsapkás férfinak és családjának, amíg azok el nem tűntek a vasúti park magas bokrai és buján virító fái közt.
Bent, a nemrég lakkozott tiszta, fehéres fapadokkal berendezett vonatfülkében a többi utas távozása után leült a búcsút intő vasúti alkalmazott és felesége. Rajtuk kívül még tizenegy-két éves fiuk, egy, a nő ülőhelye mellett, a pad belső részén alvó, hosszú varkocsú két-hároméves kislányka és a férfi egyik vasutastársa s egyúttal barátja volt.
A családjával együtt utazó vasutas mintegy negyven év körüli, rövidre nyírt hajú, kicsit dülledt szemű férfi volt, keskeny vörhenyes bajusszal. Felesége sápadt, de szép arcú, eléggé magas, ám csaknem a vékonyságig karcsú asszony, szemmel láthatóan viselős. Fáradtan figyelt a beszélgetésüket folytató férfiakra. Nagyobb gyerekük vékony, komoly tekintetű, diáksapkás fiú, az ablakon át minden elfutó jelenséget, kocsikat, embereket, fát, épületet jól megnézett, ezért a fejét hol erre, hol arra kapkodta.
A másik vasutas valamivel fiatalabb, magas, kopasz, szőke és bajusztalan férfi, észrevehetően némi tartózkodással beszélt magasabb rangú pályatársához, de amellett baráti közvetlenséggel érintkeztek.
Hamarosan megindult a vonat.
– Mondd, Milovan – fordult akkor az ifjabb vasutas a barátjához –, honnan ismered ezt az érdekes embert, meg a feleségét avval a szép gyerekkel? Látom, régebben is találkoztatok már…
– Mulatságos története van ennek. Lehet már öt-hat éve, hogy utoljára találkoztam velük. De már jóval előbb megismerkedtünk, és hozzá igen szokatlan eset kapcsán. 1945-ben volt az még. Akkoriban, te is emlékszel, iszonyatos tömegek utaztak, vonat pedig még elég kevés járt. Szolgálati úton voltam, s az egyik fülkében hosszabb időn át együtt utaztam ezzel a házaspárral. Akkor még aktív katonatiszt volt a férfi, a népfölszabadító hadsereg századosa. Útközben, ahogy már történni szokott, megismerkedtünk és beszédbe elegyedtünk. Kiderült, hogy születésileg majdnem egy környékről valók vagyunk. Negyvenkettő óta részt vett a harcokban. Ott szerezte azt a jellegzetes, nehéz sebesülést az arcán. Volt más sebesülése is. Én is elmondtam, hogy nős vagyok, egy kisfiam van, szeretnénk lánygyereket is, de gyöngécske a feleségem, a háború alatt leromlott az egészsége.
A századosék meg elmondták, hogy nekik sose volt gyermekük. Nem is remélték már. Pedig szerettek volna, mert csak gyerekkel éreznék magukat szerencsés embereknek. – Mi a házasság gyerek nélkül? – mondta mélabúsan az én földim.
Én és a tiszt az utazás alatt az ablaknál ültünk, egymással szemben. Néhány parasztember ült mellettünk, arrább pedig mindenféle más utas. Civilek, katonák ülve, állva, gyakran összepréselődve, mint a heringek. Még az ülő utasok térdei közt is utasok álltak a padok között.
A zsúfolt vonatnál minden állomáson ismétlődő, nagy tolongás keletkezett. A le- és fölszállók valósággal birkóztak a szűkös helyzetben, hogy be- vagy kijussanak a kocsikból. A fürgébb férfiak néha az ablakon át bújtak be, ha az ablak közelében ismerős utas akadt, aki a kezét kinyújtotta és besegítette őket, avagy talpalatnyi helyet hagyott a padon, hogy beléphessenek. Akik álltak, verejtékezve és vágyakozva néztek az ülve szorongók felé. Akik ültek, azok pedig sóhajtozva és szintén izzadva nézegettek az ajtók, ablakok irányába, ahonnan néha egy-egy friss fuvallat csapott az utassereg ritkuló-sűrűsödő sorai közé.
Az egyik különösen megrohant népes állomáson, ahol a mi kocsink ajtajában hosszas tolongás folyt, ablakunkhoz egy halvány arcú, fekete ruhás, fiatal nő kapaszkodott föl, s megkérte szépen a tiszt ismerősömet, hogy az ablakon vegye át a kofferjét, míg ő is beszállhat, mert még van csomagja, azt is hozza az ajtón keresztül, de több csomaggal lehetetlen beszállnia. Azt is kérte hirtelenében, hogy őrizze meg számára a tiszt a mellette megüresedett ülőhelyet. A százados engedett a megszokott kérésnek, és átvette az ismeretlen nő kofferjét. Még a felesége is biztatta, hogy csak tegye meg. Leemelte a százados az ablakrámáról a koffert, és föltette a többi csomagok és kofferek közé a csomagtartóba. Evvel is jelezte, hogy a nő elfoglalta az egyetlen megüresedett helyet. Miért ne tette volna, majd minden állomáson ilyen kéréssel fordultak az ablak közelében ülő, szerencsés utasokhoz.
– Egy-ketten kinyomakodtak helyükről. Ha gyorsan ideér a nő, mellettünk ezt az egy helyet kiszoríthatja magának – mondta a kapitány. Azzal visszaült a helyére, s tovább beszélgettünk. Új utasok szorultak még be. Egy csomagos ember ismét álldogálásra kényszerült. De a kofferos nő a sokaságon át még nem ért ide hozzánk. El is foglalta egy idősebb nő ideiglenesen a helyét. Gondoltuk, valahol a szomszédos fülkében elakadt az a fiatal nő, az egymás hegyén-hátán szorongó tömegben. Arról nyílik a vagon följáró ajtaja, arra még nagyobb a tolongás, mint a vagon közepén. Majd csak elvergődik ide, hogy a kofferjéhez és a számára foglalt helyhez jusson.
Vagy fél órája haladt már a vonat, de az ismeretlen nő még mindig nem jelentkezett. Úgy fél szemmel ügyeltünk a kofferjára, és tovább társalogtunk, hogy az időt agyonüssük. Egyszer csak hirtelen gyereksírás ütötte meg a fülünket. Előbb gyöngébben, majd egyre erősebben hallatszott egy csecsemő keserves sírása a közelünkben. Megakadt a beszéd.
A fülkében nem ült gyerekes anya. Az álldogálók sem tartottak gyereket. A gyereksírás mégis körülöttünk hullámzott. Egészen csönd lett a fülkében, csak a vonat ritmikus zakatolása hallatszott, s egymásra nézegettünk. Jobbra-balra forgattuk a fejünket. Találgattuk, honnan jöhet a gyereksírás.
Végül a vonatzakatolásban is tisztán kivehettük, hogy a sírás a csomagtartó felől szűrődik ki. Fölemelkedtünk helyünkről. A százados és én az egyik állomáson, ahol rövid időre megállt a vonat, s ahol jó néhány utas kiszállt, megállapítottuk, hogy az ismeretlen nőutas kofferjából származik a kisgyereksírás. Abból, amelyet a százados udvariasan beemelt az ablakon. Hamarosan jött a kalauz, és szóltunk neki az esetről. Kalauzunk a közeli állomáson behívta a vonatkísérő milicistát, s együtt kinyitották a kulccsal lezárt koffert.
Egy szépen ellátott, ragyogó tiszta, bepólyált csecsemő feküdt benne. Csipkés, világoskék párnába bugyolálva nyöszörgött és hunyorgott a kicsi. Fején csöpp kék sapka. Úgy négy-öt hónapos lehetett. Szép nagy szeme csupa könny, s hogy az ismeretlen emberek föléje hajoltak, újra keservesebben kezdett sírni.
A csecsemő mellett gyerekholmi. Pelenkák, gumivászon, egy doboz hintőpor s egy üveg tej, gumiszopóval. A pólyakötőbe elég feltűnően egy darab fehér papír betűzve.
A milicista kihúzta a papirost. Hevenyészett, nagy betűkkel, de különben jó írással odadobva ez állt rajta:
„Tiszttől kaptam – tisztnek adom.”
Egyéb semmi. Aláírás sem. Se név, se cím a kofferon, de a holmikon sem, még monogramok sem. Csak néhány kapkodva kifúrt lyuk a koffer oldalában, nyilvánvalóan azért, hogy a kicsi levegőt kapjon.
Az utasok kissé csodálkozva, kérdőn tekintettek az idős tisztre.
– No, anya – mondta kedélyesen a százados –, ha olyan kikapós volnék, s ha már jártam volna ezen a vidéken, még valami gyanúba keverednék, ártatlanul. Én vettem át az ablakból a koffert. Úgy látszik, az ismeretlen nő hirtelenében rásózta ajándékát a legelső tisztre, akit elébe vetett a sors… De olyan szép fiúcska… Lehet, hogy valamiféle szerelemgyerek…
– Biztosan szerelemgyerek – vélekedtek az utasok. – Így akart szabadulni tőle az anyja. A világra bízta…
– Micsoda szív kell hozzá!… – csóválták némelyek a fejüket. – Elhagyni a gyerekét!…
– Hja, sok mindent hozott a háború! – mondták mások sóhajtozva. – Ki tudja, mi kényszerítette erre a lépésre, és hogy milyen lélekkel szakadt el a gyerektől…
A százados felesége megsajnálta a csöppséget, és mindjárt kicserélte a pelenkáját. Majd amikor a csecsemő tovább sírdogált, megitatta az üvegből. A pici jó felét megitta a tejnek. S akkor elhallgatott. Úgy látszik, már rászoktatták az üvegből való táplálkozásra. Ahogy jóllakott, körülnézett a kíváncsian rámeredő utasok között, s mint aki jól végezte dolgát, a vonat ringása közben újra elaludt.
A kalauz és a milicista leírásunk alapján átkutatta a vonatot, de a mondott nő sehol sem került elő. Eltűnt, elhagyta gyermekét. A milicista írásbeli jelentést készített a dologról. Néhányunkat fölírt tanúnak. De a századosné nem adta ki a kezéből a formás csöppséget. Egyre ajnározta, és vállalta, hogy amíg nem kerül elő az anyja, majd gondozza a kicsikét.
– Ki tudja, melyik hadsereg tisztjétől szerezte az anyja – töprengett a századosné. – De a gyerek nem tehet róla, és nem maradhat gondozó nélkül!…
***
Nemsokára megérkeztem kiküldetéshelyemre – mesélte tovább a vasutas –, s le kellett szállnom a vonatról. Elbúcsúztam barátságos útitársaimtól, a földimtől, a századostól. És a feleségétől, aki az ölében őrizte a kis idegen porontyot.
Csak évek múlva találkoztam velük ugyanezen az állomáson, ahol most is leszálltak. Az én századosom már nyugdíjban volt. A feleségével tartott akkor is. Egy négy-öt éves fiúcska ugrándozott köztük, mindkettőjük kezét fogva. A szomszéd városba utaztak. S a kicsi nagyon örült az utazásnak. Csacsogott és futkározott.
Képzelheted: a vonatban „felejtett” csöppség volt. Szülőanyja sohasem jelentkezett érte. A hatósági megkeresés sem tudta az anya kilétét kideríteni. A százados erre örökbe fogadta, s úgy nevelte, mint a saját gyermekét.
Amikor üdvözöltem őket, földim azonnal rám ismert, hiszen apává válása első pillanatának egyik tanúja voltam.
– Látja, van már fiam! – kiáltott boldogan. – Ez az öregkorom ajándéka. Késő éveimben is föladatok várnak rám. Így legalább kétszeresen is van miért élnem. Úgy tekintem ezt, mint a sors különös ajándékát…
– Maga neveli, elvtárs? – kérdeztem csodálkozva és örömmel szorítva meg a kezét. – Tetszik-e a kései apaság ilyen váratlanul?
– Hogy tetszik-e?… Látja, egész megfiatalodtunk a feleségemmel!
– Sose fogja megtudni a kicsi, hogy nem én hoztam a világra – súgta halkan, de ragyogó arccal a századosné.
– De én megmondom neki, ha már elérte az ifjúkort. Nem hazudok én neki. Úgy szeretem, hogy nem csalódik bennem, ha fölnevelhetem…
…Hát ez történt negyvenötben, utazásunk alkalmával.
Az én nyugalmazott századosom neveli a gyereket. Szép iskolás fiacskája van már – fejezte be mondókáját a barátságos arcú vasutas, és kényelembe helyezkedve kis időre elhallgatott. Aztán még azt mondta:
– Sose tudja az ember, hol találhatja meg az örömet…
