Nem együtt kezdtük a kenyérkeresettel járó betűvetést, hiszen én még gimnazista voltam csupán, amikor neki már Parasztkirályság címen kötete jelent meg, amelyre Sárosi Károly osztályfőnökünk és magyartanárunk érdemesnek tartotta fölhívni a figyelmünket, nekem meg akkoriban, az ötvenes évek elején, még csupán egyetlen kis cikkecském jelent meg az Ifjúság Szavában Major Nándor rovatvezetőnek köszönhetően. Nekem tehát ő kezdetben Németh István író volt, hanem azután, a hatvanas évek kezdetétől, hogy ő az ifjúsági laptól a Magyar Szóhoz avanzsált terepjáró riporternek, jómagam meg éppen ilyen irányba tendáltam igen hamar elpistult számomra is. Terepre jártunk szűkebb tájunkon, a Vajdaságban. Micsoda fölfedezések részesei! A szerkesztőség néha feladatban jelölte meg, hova kell menni, kiről és miről írni. Vállalati gépkocsit és sofőrt bocsátott a rendelkezésünkre, s jártuk a terepet Tónyától Baranyáig. Sofőrjeink, Lajos Mihály és Dugin Stojan ismerték a terepet. Mi csak ámuldoztunk, honnan tudják, miként kell Újvidékről eljutni az akkor még úttalan utainkon a nagyon távolinak tűnő Versecre, Fehértemplomba, Kórógyra, Pélmonostorra... Akkortól kezdve pedig, hogy a mi családunk – gyerekkel megszaporodván – eldöntötte, hogy bankhitelből kocsit, Fítyót vásárolunk, nem volt már szükség sofőrre, kevés kivételtől eltekintve ketten ültünk a járműbe és mentünk útra. Ez még kifizető is volt, mert napidíjat, kocsihasználatot lehetett elszámolni. Akkorra már volt néhány általános cél, vagyis hírforrás, ahova betérhettünk olyankor is, amikor a tervezett alanyt nem találtuk meg, vagy más okból új témát kellett keresni, nehogy üres jegyzőfüzettel kelljen hazatérni. Ilyen sosem történt meg. Legtöbbször Pistának voltak mentőötletei. Becskereken például betértünk Vanyek Tivadar festőhöz. Háza és műterme ott állt a központban. A művész szemmel láthatóan örült a látogatóknak, bármilyen váratlanul is érkeztek. Pistáról hallott már, velem pedig megismerkedett. Beszélgetés közben a hasonló viziteken mindig előkerült valami földolgozható téma. Versecen a magyar egyesületbe, vagy az akkor még létező magyar iskolába, Barta Dezsőhöz betérve az iránt érdeklődtünk, hol található a Lépcsős Patika. Ahonnan Herczeg Ferenc indult. Herczeg majdnem tilalmi listán szerepelt nálunk is, de nem annyira, mint Magyarországon. Pistának elnézték, hogy róla is írjon. Zomborban a másik nagy író, a Herceg is megtraktált bennünket témával, de tette ezt akkor is, amikor Kiskőszegen házat vásárolt, s ott kerestük föl, leülvén a diófa alatt. De ugyanez megtörtént az után is, hogy a házat elvitte a hegyomlás, és ő Doroszlón vett egy gyönyörű parasztházat. Nem sokkal később a szomszédságban vett Fehér Feri is, hozzá is be lehetett térni. Mindketten szívélyesen fogadtak bennünket, beszélgettünk. Ők mindannyian pálinkázhattak is, én pedig, mint sofőr, kávézhattam vagy ihattam Coca-Colát. Meg is untam ez utóbbit egy életre. Szabadkán Csépe Imre meg Sáfrány Imre lehettek ilyen baráti témaforrásaink. Persze, hogy nekem is voltak hasonló bázisaim, ahova természetesen szintén párosan jártunk. Kisoroszin például Erős Lajos plébános. Ő módszeres kutatást végzett a bánáti egyházmegyében, mert meg akarta írni a történetét, s meg is írta, tudott hát ötletekkel szolgálni számunkra. Kopácson Pataki András tanító volt a hasonló, baranyai mindentudó, meg a Vörösmarton élő Baranyai Schneider Júlia.
A sok terepjárás során végül már szinte minden tájunkon voltak ilyen forrásaink. Nagy részükkel összehaverkodtunk, barátkoztunk, mint például a verseci születésű Papp Juliska tanító nénivel, aki a Versec és Fehértemplom közötti parányi kis faluban, Udvarszálláson egyes egyedül képezte a helyi magyar iskola tantestületét. Ő hozott össze bennünket helyi tekintélyekkel, például a Halupka családdal, akiknek a tornáca olyan faragott díszekkel volt ékesítve, hogy mindenestől el lehetett volna vinni múzeumba. Micsoda téma volt ez!
Sok, a Pistának nyilatkozó riportalannyal újra lehetett találkozni a később megjelent könyveiben regény- vagy novellahősként.
Nem kell azonban azt hinni, hogy ez a terepjárási munka veszélytelenebb volt, mint az, amely politikai cikkek írásával járt, de hogy élvezetesebb volt emennél, azt maguk az értekezletekről, pártülésekről tudósító kartársak tudatták velünk, persze magunk is így tapasztaltuk. Akadt a riportok között is amely a szerkesztőségi ítészek szerint közölhetetlennek minősült. Vagy amelyet meg kellett cenzúrázni. Sőt, Pistának még a szépirodalmi alkotásai miatt is gyakran akadt kemény vitája lektorral, szerkesztővel, kiadóval. Meg valamely kötet megjelenése után magával a Párttal. Talán, hogy minél kevesebbszer történjen hasonló elmarasztalás, Pistát egyszer arra kényszerítették, hogy beiratkozzon „a” pártiskolába. Nem sok eredménnyel járt. Azon kívül, hogy amíg tanulni járt, kapta az átlagfizetését. Az iskolában ugyanis – amint ő mesélte bizalmasan – azzal szórakozott, hogy a mellette ülő, hozzá hasonlóan gondolkodó társával társasjátékot űztek.
Volt azonban egészen más vállalt feladatunk. Elég hamar támadt. Talán még a hatvanas évek elején történt, hogy a Jugoszláv Írószövetség küldöttségének tagjaként és a Magyar Írószövetség meghívására Magyarországon vendégeskedhetett több napot. Hazatérvén arról mesélt, hogy járt a Balatonon! Ittak badacsonyi bort. Szürkebarátot, meg hárslevelűt! Látta is a Badacsonyt! A túlpartról olyan – mondta –, mint egy koporsó. Hát ez elképesztő volt számomra. A Badacsonyról én azt tudtam csupán, amit a gyerekeinknek tanítottunk róla: Badacsonyi szőlőhegyen két szál vessző, szél fújja fújdogálja... Elhatároztuk, hogy oda elmegyünk, de nem ketten, hanem párostól. A magyar turisztikai könyv alapján ő összeállított egy útitervet. Megbeszéltük, hogy a mi kocsinkon megyünk, ők fizetik az üzemanyagot, én meg adom a kocsit és sofőrösködök. Annyira jól sikerült az ötlet, hogy ettől kezdve évtizedeken át jártuk így Magyarországot. Alig akad vidék, helység, amelyen, amelyben ne jártunk volna. Megismertük az édes anyaországot kelettől nyugatig és északtól délig. Sok szép élményben volt részünk. Keszthelyen járván például, ahol a Georgikon megtekintése volt tervben, betévedtünk egy szép templomba. Néhány lépcsőfokot kellett lefelé menni belépéskor. Eléggé sötét volt odabenn, igazi templomi félhomály és csend. Ám nyomban megütötte a fülünket az oltár tájáról hallatszó szép dallam. Közelebb mentünk, hegyeztük a fülünket. Én azonnal fölismertem: A Templom csendes mélyén, oltárrejteken kezdetű éneket. Egy magányos nő szólózott. Beleborzongtunk mindannyian. Elhangzása után mintha még hosszú ideig zengett, vibrált volna a templombelső.
Voltak persze rendkívül rossz élményeink is. Bármerre is jártunk az országban, a legkisebb helységben is, a főtéren ott csúfoskodott a szovjet fölszabadítási emlékmű. Budán és Pesten, Zalalövőn és Kisújszálláson... Mindenütt. Nem állhattam meg, kimondtam a gondolatomat: Telerondították velük az országot! Mikor fogják ezeket eltakarítani?
Az idő erre is meghozta a megoldást.
Nem Csupán Magyarországot jártuk be hasonló módon, hanem Erdélyt is, eljutva olyan helyekre, amelyekről csak Jókai Mór, Móric Zsigmond, vagy más szerző írásaiból hallottunk. Elevenben láttunk olyasmit, amiről addig úgy is vélhettük, csak mesében létezik. Milyen jó volt meggyőződni arról, hogy az a valóság, amit látunk. Az aradi vértanúk elrejtett emlékműve, a brassói nagytemplom, Gábor Áron háza, a Hargita, Déva vára...
Útra indulásunkkor kivétel nélküli és megkerülhetetlen szabály volt, hogy én induljak először, hiszen a párommal már fölmálházva, a kocsinkkal mentünk hozzájuk.
Most, hogy mind a hármunkat megelőzött, ő elment erre az utolsó útjára, ő lett az első. Nem tudható, mennyi lesz az előnye.
