Valósághűség

Bíró Tímea a 2019. évi Sinkó Ervin Irodalmi Díjat A pusztítás reggelei című kötetében, valamint az azóta folyóiratokban és internetes felületeken megjelenő költeményeiben kibontakozó költői világáért érdemelte ki. A díj átadására az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék karácsonyi ünnepségén került sor. Bíró Tímeával az ünnepi műsor kezdete előtt beszélgettük. A téma az önkifejezési forma, a szerző első könyve, a költői világ és egyéb, az irodalomhoz fűződő kérdések voltak.

– Azt gondolom, hogy mindenki keresi a saját önkifejezési formáját, keresi azt, amiben jól érzi magát, ki tudja fejezni gondolatait, véleményét és az érzelmeit. Szinte kicsi korom óta vonzottak a könyvek, szerettem olvasni, és szerettem azt, ahogy az anyanyelvünkkel tudunk, tudnak a szerzők bánni. Kihívásnak éreztem, hogy vajon én tudok-e úgy megfogalmazni gondolatokat, dolgokat, mint a nagy költőink. Az olvasáson kívül az egyetem harmadik évében élt leginkább bennem az a belső késztetés, hogy megpróbáljam költői képekben kifejezni a gondolatvilágomat, sorokba, verssorokba írni azt, amit látok, vagy amit építenék a világból. Ehhez nyilván hozzátartozik az, hogy nagy csodálója voltam és vagyok egyes költőknek, és nagyon jól éreztem magam a dimenziójukban. Akkor érzem magam igazán otthon, amikor egy általam nagyon kedvelt költő verseit olvasom. Egy kísérletezés volt a részemről, hogy ha már ennyire átérzem ezeket a világokat, kíváncsi voltam, hogy vajon meg tudom-e mindezt a gyakorlatban mutatni – hallottuk Bíró Tímeától.

* Az első könyved több díjat is kapott, ami azt is bizonyítja, hogy a verseid közkedveltek. Mi az, ami szerinted megragadja az emberekben azt a bizonyos valamit, aminek következtében hasonló hullámhosszra kerülnek veled, illetve verseiddel?

– Ezt nyilván csak az olvasói visszajelzésekből tudom megítélni, csak abból tudok minderről véleményt mondani, mert annyira benne vagyok a szövegeimben, hogy nehéz kívülállóként tekinteni rájuk. A bírálóbizottság úgy fogalmazott, hogy ,,megrendítő versvilág” az, amit lerakok az asztalra. Kicsit erős ez a kifejezés, viszont azt látom az embereken, hogy nagyon minimálisan, de megrázkódnak. Egyszerűen a valóságot írom le, azt, ami körülvesz bennünket. Próbálom lerántani a leplet olyan problémákról, belső börtönökről, amelyeket nem veszünk észre, vagy nem akarunk észrevenni, csak azért, mert folyamatosan rohanunk az életben vagy a saját életünk elől, és nem vagyunk képesek egy alsóbb szintre nézni. Szerintem ez a valósághűség az, amivel azonosulni tudnak az emberek. Számomra fontos, hogy a versnyelvezetben ne használjak idegen kifejezéseket, és azt gondolom, hogy ezáltal az ,,egyszerűbb” olvasóhoz is közelebb kerülhetek.

* Azt nyilatkoztad, hogy az első kötetedben magára a valóságra mutatsz rá, amit nagyon sokan nem vesznek észre. A kötet megjelenése óta eltelt pár év, ilyenkor már felmerül az emberekben, hogy megkérdezzék a szerzőtől, készül-e a következő kötet, min dolgozol éppen. Milyen hangot próbálsz megütni a második kötetben?

– Maradok az őszinteségnél és a tabuknál. Sajnos, sok helyen nem lehetünk őszinték, miközben az irodalomban meg igen. Fontos nekem ez a költői szabadság. A kérdésre visszakanyarodva, két év telt el a kötet megjelenése óta, nagyon sokáig nem tudtam kilépni ebből a dimenzióból, amibe a Pusztítás reggelei kötetben lévő versek tartoznak. Valahányszor nekiültem az írásnak, mindig olyan témák jöttek elő, mint a családon belüli erőszak, a rák, a meddőség stb., és ezek körül bolyongtam. Ez sokáig frusztráló volt, mert folyton a fejemben volt egyik ismerősöm intő mondata, aki arra kért, ne legyek egykötetes szerző. Valahogy ez a tudatalattimnak nagyon fájt. Sok időnek kellett eltelnie, illetve a magánéletemben kellett történnie olyan eseményeknek, melyek elindítottak ismét az írás útján. Nem szeretném lelőni a poént, hogy milyen témákat jár körül a készülő második kötetet. Az biztos, hogy ezúttal is nagyon egyszerű nyelvezettel fogok dolgozni, és arra fogok törekedni, hogy képekben lássa az olvasó a szövegeket.

* A díj indoklásában kiemelték azt is, hogy nemcsak a folyóiratokban, hanem az internetes felületeken megjelenő írásaid is fontosak. Milyen felületeken kell megjelennie egy fiatal szerzőnek ahhoz, hogy minél többen olvassák az írásait?

– Sokat szoktunk beszélgetni szerzőtársakkal arról, hogy mennyire illő úgymond közösségi oldalakon szöveget publikálni, és sajnos főleg az a tapasztalat – irodalom-fanatikusoknál nem, ott nincs semmi, ami felülírja a könyvet −, ha a fiatalabb generációkat nézzük, akkor azt kell mondani, igen, a kép kiszorítja a szöveget. Én azt gondolom, hogy a közösségi oldal be tudja vonzani, csalogatni az olvasókat, hiszen a Facebookon és az Instagram bizonyos oldalain jelennek meg versek, és mindig lesz olyan, aki rászán néhány percet az elolvasásukra. Amit nagyon fontosnak tartok az az, hogy a folyóiratoknak is vannak online felületei, mert ha valaki mondjuk a határ és anyagi okok miatt nem tud megvásárolni egy-egy magyarországi folyóiratot, az a weboldalon elérhetővé válik számára. Azt gondolom, hogy ez még jobban gyarapítja az olvasótábort.

* Mit jelent a Sinkó-díj egy fiatal szerző életében?

– Nem vagyok a díjak embere, és nagyon szomorúan látom, hallom, amikor idősebb pályatársak, vagy más művészeti ágakban tevékenykedők azért vannak elkeseredve, mert későn kaptak díjat. Szerencsésebb esetben még életükben, de nagyon sokan csak haláluk után kapnak elismerést. Nekem az olvasói visszajelzések a legfontosabbak, de természetesen meglepődtem és nagyon megörültem, mert ez egy különleges és komoly szakmai elismerés a számomra. Rendkívül fontos az, hogy ez a belső, kicsi régió, amiben élünk, felismerje, és valamilyen szinten támogassa, értékelje a munkánkat. Ez(ek) a megerősítés(ek), vagyis a díj pont arról szól(nak), hogy ne érezzük magunkat egyedül és ne érezzük egyoldalúnak azt, amit csinálunk.