Torok Melinda szabadkai képzőművész kapta a Forum Képzőművészeti Díjat. A művésznő Belgrádban diplomázott, ugyanott megszerezte a festészet magisztere címet, 2007-től a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar tanára. A ’90-es évek közepétől állít ki egyéni és közös tárlatokon, és aktív résztvevője a hazai, külföldi és nemzetközi művésztelepeknek. Mint a díjat odaítélő zsűri indoklásában is olvasható: munkásságát kísérletező szellem jellemzi, amelyet mind az akvarell, az olaj és az akriltechnika terén magas szinten művel. A festészet mellett egyéni módon ápolja a rajztechnikát is.
Gyurkovics Hunor néhány éve egy kiállításmegnyitón azt a pozitív érzést emelte ki, amelyet az Ön képei sugároznak.
– Arra törekszem, hogy mindig olyan állapotban fessek, amikor jól érzem magam. Vannak olyan művészek, akik bármikor bármit festhetnek, és vannak, akik a negatív érzéseiket festik ki magukból, és ezáltal megszabadulnak ezektől, a kép pedig továbbra is sugározza azt a negatív energiát. Ezek között vannak nagyon jó festők is. Arra jöttem rá, csak akkor tudok festeni, amikor jól érzem magam. Ha nem vagyok olyan lelkiállapotban, kivárom azt a pillanatot, időszakot, amikor jól érzem magam. Persze néha a festés is kiváltja belőlem ezt a jó érzést. Ez tehát változó, de nagyon fontos számomra, hogy a pozitív élményt vagy a pozitív lelkiállapotot sugározza a mű, illetve a festmény.
Az alkotás folyamatát legnehezebb megragadni. Hogyan születik a kép, van egy pontos elképzelése, azt veti papírra, vagy pedig csak egy kiinduló ötlete van, és minden rajzolás, festés közben alakul ki?
– Voltak, vannak olyan művészek, akik mindent előre megterveztek, megterveznek, például a konstruktivisták, és a klasszikus művészetre is az volt a jellemző, először megvolt a vázlat, valami kis rajz, és az alapján festett a művész. A művészeti akadémián a tanáraim legtöbbször azt várták el tőlem, hogy legyen valami tervem, ami alapján festek, sokszor azt várták el, hogy majd a rajzaimat viszem át a festményekbe, tehát ugyanazt fogom lemásolni nagyban, ami kicsiben már megvolt, ám én nem tudom utánozni önmagam, az alkotás olyan folyamat, hogy másodszor már nem lehet átélni ugyanúgy. Persze, kell, hogy legyen valamilyen kiinduló ötlet vagy ihlet, de én soha nem tudom a végét, a végeredményt. Nálam ez úgy van, hogy rá kell hangolódnom arra az alapötletre – amely csak nagyon homályosan jelenik meg –, el kell engednem magam, és akkor születik meg a kép.
Mennyi idő kell egy-egy kép elkészítéséhez?
– Ez mind az adott helyzettől vagy pillanattól függ: vannak olyan alkalmak, amikor rövid idő alatt létrejön az alkotás. Ebben az esetben nagyon fontos, hogy tudjunk megállni, vagyis meg kell tudni határozni, hogy mikor van kész a mű. Vannak olyan esetek is, amikor ez a ráhangolódás, illetve a kész kép ,,előhívása” lépésekben jön: megvan egy része a képnek, vagy valamilyen alap, és akkor néha órákig kell előtte állnom, ülnöm és elmélkedem fölötte, nézegetem, hogy milyen ecsetvonást hova tegyek, vagy mikor lesz egyensúlyban, hogyan néz ki jól. Úgyhogy nem teljesen spontán módon keletkeznek a képek. Nagyon is kell egyfajta gondolkodás, illetve valamiféle meditáció felette míg készül, de vannak olyan alkalmak is, amikor az intuíció érvényesül, illetve spontán módon jön létre a kép, majd kicsit eltávolodok tőle, és amikor ismét megnézem, azt mondom, milyen jó ez a kép, de van amikor azt, hogy jaj ez vacak.
A Forum Képzőművészeti Díjat odaítélő bizottság azt is kiemelte indoklásában, hogy egyéni módon ápolja a rajztechnikát is.
– Mostanában főleg a rajz nagyon érdekel, mindig is így volt, a festészettel párhuzamosan mindig is rajzoltam. A rajzban nem lehetek teljesen absztrakt, mindig keresek valamilyen figuratív kiindulópontot és ezt absztrahálom a Művészkönyveimben (artist book). Kikeresek a környezetemből valamilyen tárgyat, ez lehet valamilyen lényegtelen, unalmas dolog, mint egy lámpa, vagy egy szék, de az a lényeg, hogy ez egy kiindulópont legyen, és ezt bővítem különböző struktúrákkal, textúrákkal, felületekkel, absztrakt geometriai motívumokkal. Ezek a kis művészkönyveim valamiféle művészeti naplóknak is nevezhetők, néha azt mondom, egy művészkönyv tulajdonképpen zsebműterem is, mivel nincs műtermem még most sem. Általában mindig nálam vannak ezek a kis noteszok és rajzolok, amikor csak tudok. Ez egy napló, néha egy napot rajzolok egy lapra, néha nagyobb időszak tömörül egy ilyen képbe, rajzba. Van egy másfajta fázisom is, amikor a természetben festek, és akkor főleg akvarellek készülnek.
Szabadkán nagy probléma, hogy sok művésznek nincs műterme, holott rengeteg üres épület van a városban, kezdve a Beograd áruháztól a Hadseregotthonig, amelyek üresen állnak. Miért nem adják ezeket oda a művészeknek műteremnek?
Díj kapcsán beszélgetünk. Hogyan fogadta ezt a visszajelzést a szakmától?
– Nem számítottam rá, ez az első díj, amit kaptam. Nagyon örülök ennek a visszajelzésnek. Épp arra kaptam a díjat, amit a legjobban szeretek csinálni és ez a művészkönyv, artist book. Ez az a műfaj, amikor a művész rajzokat készít és kis könyvek, füzetek formájában, füzetekben jelennek meg a rajzok. A book art más, bár magyarul mindkettőt művészkönyvnek nevezik. Azt is csináltam Sagmeister Péity Laurával, aki nagyon érdekes művészkönyveket készít. A book art az, amikor régi kiselejtezett könyveket hajtogatnak, vagy átalakítanak, a könyv már műtárggyá válik, akár szobornak is tekinthető. Az artist's book az, amikor a művész rajzban fejezi ki magát – illetve akár ebbe bele is festhet – az üres papírra. Nagyon szeretem mindazt, amit a papírral lehet művelni. Nagyon örülök, hogy erre most kaptam egy visszajelzést, mert nagyon fontos az, hogy az ember őszinte legyen és őszintén művelje, amit szeret, ami miatt boldog. Amikor például a művész mások miatt alkot valamit, vagy azért, hogy megfeleljen az elvárásoknak, akkor szerintem belül nem boldog, még akkor sem, ha megdicsérik. Vannak olyan művészek, akik megrekednek egy bizonyos fázisban, és csak azt csinálják folyton, amire a közönség rámondta, hogy jó. Nagyon fontos, hogy az ember állandóan kísérletezzen, megújuljon, nem szabad, hogy stagnáljon, főleg a festőművész nem. Sokan azt gondolják, a művész felismerhető kell, hogy legyen, és ha ilyet is és olyat is alkot, nem tudják megcímkézni, egy fiókba, skatulyába rakni. Ám gondoljunk például Picassóra, hány fázisa volt, kék, rózsaszín stb., és mind autentikus, felismerhető, hogy az övé. Azt vallom: a művész kísérletezzen és ne hagyja magát skatulyába gyömöszölni, ne engedje, hogy a konformista világ diktáljon neki, hogy mit, hogy hogyan alkosson – adott hangot a véleményének Torok Melinda.
