Bela Duranci művészettörténész szavai szerint a Vajdasági Magyar Képtár (1830–1930) egy sok mozaikkockából álló történet. Az első kocka 1945-höz kapcsolódik, amikor Nagybecskereken megnyitották Az élő vajdasági képzőművészek című kiállítást, vagyis azokét az alkotókét, akik a világháború vihara után életben maradtak. Bogdan Čiplić író megnyitóbeszédében akkor úgy fogalmazott, hogy most már a magyaroknak is van művészete, igaz, még csak pólyában, de van. B. Szabó György, Hangya András, Nagy Sándor alkotásai szerepeltek ezen a kiállításon, holott voltak rajtuk kívül még más élő és alkotó magyar művészek is Vajdaság-szerte, akiktől nem állítottak ki alkotást.
– Ez, hogy a magyaroknak még pólyában van a képzőművészete, nem hagyta nyugodni a magyar értelmiségieket és Milan Konjovićot sem. Amikor 1952-ben Palicson megrendezték a Vajdasági Magyar Ünnepi Játékokat, Herceg János, Milan Konjović, Ács József rendeztek egy kiállítást, amelyen összegyűjtötték a magyar művészek alkotásait, Than Mórtól kezdte Dévics Imréig, aki amatőr festő is volt. Az volt a cél, hogy megmutassák, van és korábban is létezett itt magyar képzőművészet – hallottuk Bela Durancitól, aki rávilágított a történet többi mozaikkockájára is. Ő 1959-ben került a Szabadkai Városi Múzeumba. 1961-ben levelet kapott Papp Gábor budapesti művészettörténész-hallgatótól, aki Nagy István jeles magyar festő Vajdaságban található festményei iránt érdeklődött. (Bela Duranci is ekkor volt művészettörténész-hallgató Belgrádban, és mivel kiválóan beszél magyarul, tanárnője javaslatára a magyar művészet témaköréből írta a diplomadolgozatát.)
– Elkezdtem Nagy István itt található festményei után kutatni, de abban az időben senki sem akart idegent beengedni a lakásába, hogy megnézze a képeit. Ha ugyanis kiderül egy festményről, hogy érték, többé nem lehet eladni, elveszi az állam. Lassan megtört a jég, az emberek rájöttek, engem be lehet a lakásukba engedni, de a lelkemre kötötték, ne beszéljek senkinek arról, mi van a tulajdonukban. Még Chardin-képet is láttam a szabadkai lakások falain. Két-három év múlva, 1964–65-ben Gál Ottó, a Magyar Szó újságírója Fehér folt egy életműben címmel egy velem készült interjút közölt, amelyben a Nagy István-történetről meséltem, ennek nyomán érkezni kezdtek a levelek, óvatos megfogalmazásokkal, hogy ,,ha erre jár Nagybecskereken, Újvidéken, akkor keressen fel...” Így bukkantam rá Újvidéken a három legszebb Nagy István-festményre egy idősebb hölgynél. Művészettörténész kolléganőim is elkezdtek kutatni: Vukica Popović Nagybecskereken, Mira Čepina Újvidéken, Mira Mareš Versecen. Nem tudtak magyarul, de például Vukica Popović megemlítette, hogy Nagybecskereken sok adat van a magyar művészetre vonatkozóan, de ő nem tud magyarul, mindig keresnie kell valakit, hogy lefordítsa szerb nyelvre. Nagybecskereken találtam Streitmann Antal festőművészre vonatkozó adatokat is, aki az első vajdasági modern iparművész, egyébként Fülep Lajos és Todor Manojlović tanára volt Nagybecskereken. Mira Čepina megismertetett a szomszédasszonyával, egy jegyző özvegyével, akivel Nagy István jó barátságban volt, és tőle hallottam a Fűzfák Dunagárdonynál című festmény megszületésének történetét. A Nagy István-festmények után kutatva Verbászon eljutottam Pechán Béláékhoz, ekkor tudtam meg, hogy a ház falain található festmények édesapja, Pechán József festőművész alkotásai, aki Münchenben járt akadémiára, ugyanígy, mint a fia, Béla. Tehát, a Nagy-festmények utáni kutatómunka során sok más kiváló magyar festő értékes alkotásra is rábukkantam – idézte fel a hatvanas években történteket Bela Duranci.
– Sajkáson is jártam, mert Nagy István anyósa volt itt a bábaasszony a harmincas években, amikor dúlt a világválság. Nagy István és Mariska sokat tartózkodott itt, mert itt volt mit enni. Sajkáson az iskola kisdiákjai voltak segítségemre. A tanító rábeszélésemre megbízta a tanulóit, kérdezzék ki a szülőket, nagyszülőket, szomszédokat Nagy Istvánról. E házi feladatokban egyebek között olyasmi is olvasható volt, hogy: ,,a nagymamám mesélte, szép fehér inget vett fel, az eperfa alá ült, és ez a fotográfus lerajzolta. A gyerekek nem tudták a festő és a fotográfus közötti különbséget, de így sikerült néhány Magyarországon levő Nagy-kép keletkezési időpontját beazonosítani – részletezte. A Duranci által Vajdaságban talált pasztellek közül 10 a budapesti nagy reprezentatív kiállításon is szerepelt, és sikerült a Szabadkai Városi Múzeumnak is megszereznie több értékes Nagy-alkotást.
– 1965-ben egy napon betoppant hozzám a szabadkai múzeumi irodámba dr. Solymár István, a budapesti Magyar Nemzeti Galéria igazgatója, akit Belgrádból küldtek hozzám. A Magyar Nemzeti Galéria ugyanis Pavle Simićnek azokat a képeit, amelyeket a Lánchíd építésekor festett, odaadta volna a Belgrádi Városi Múzeumnak, ha az megpróbálná neki Nagy István Fűzfák Dunagárdonynál című képét megszerezni. Ekkor mondtam ki először hivatalosan egy magyarországi kollégának, hogy a Vajdasági Magyar Képtár számára megveszem ezt a Nagy István-festményt, és ezt bármikor el tudják kérni a szabadkai múzeumtól – mondta Bela Duranci, aki jó barátságba került dr. Solymárral, aki 1973-ban a magyar képtár projektum tudományos munkatársa volt.
A Vajdasági Magyar Művészettörténészek Szakosztályában tevékenykedő, vagyis a többi vajdasági múzeumban dolgozó művészettörténész kolléganője sokat segítettek Durancinak a magyar alkotások felkutatásában, összeírásában, Szabadkán pedig – ahogy az 1973-as katalógusban olvasható – Vojnić Géza műgyűjtő is, valamint Branka Šadi egyetemista, a múzeum leendő munkatársa. Mint beszélgetőtársunk hangsúlyozta, Szabadkán nagy segítséget kapott Király Imrétől – a Munkásegyetem akkori igazgatójától –, aki az illetékes tartományi bizottság vezetőjeként abban segített, hogy anyagi támogatáshoz jussanak a magyar képtár megvalósulásának előkészületei.
A Vajdasági Magyar Képtár első ízben 1973. november 27-én nyílt meg. A megnyitón az hangzott el, hogy ez állandó kiállítás lesz, ám a kiállított anyagot teljes egészében sajnos csak 1974 januárjáig láthatta a közönség. Bela Duranci már a megnyitó idején ,,rajta volt a listán”, vagyis a társadalmi-politikailag alkalmatlannak nyilvánítottak közé tartozott, rásütötték ugyanis, hogy horvát nacionalista. Megkezdődött a boszorkányüldözés.
– Először azt hittem, ez egy vicc, mert szerbül beszélek, ekavicával írok, a magyar művészetet tanulmányozom, arról nem is szólva, hogy apám szlovák, anyám bunyevác származású volt. Valakinek útban voltam, félretettek, nem sokkal később áthelyeztek a múzeumból a művelődési házba – hallottuk tőle. Mint mondta, később Baranyi Anna folytatta a magyar gyűjtemény gyarapítását, és folytatja a jelenlegi művészeti osztály is.
Bela Durancit arról is kérdeztük, hogyan élte meg a Vajdasági Magyar Képtár megnyitóját:
– Amikor 1973-ban a magyar képzőművészeti alkotásokból az első kiállítást rendeztem, nem volt senki, aki szakképzetten le tudta volna törölni a port a képekről, most pedig ahogy néztem a képeket, alig ismertem rá némelyikre, mert meg vannak tisztítva, restaurálva vannak. Itt láttam a kapás bácsit ábrázoló képet, amelyet az újvidéki Banovina (tartományi végrehajtó tanács) portása révén szereztem meg a múzeumnak, aki felvitt a padlásra, ahol ott állt a sarokba dobva három kép, ezeket elhoztam Szabadkára – idézte fel az emlékeket.
Az is érdekelt bennünket, miért épp az 1830 és az 1930 közötti időszakot ölelte fel az 1973-as kiállítással. Mint mondta, Schmidt József bánáti festő 1830-as képe volt a legrégebbi, amelyre rábukkant. Azért 1930-ig, mert szerinte 1930-ig az a periódus, amely elfelejtődött. Amikor az I. világháború után az országhatárt meghúzták, a budapestiek elfelejtették az itteni festőket, akik nem szerepeltek többé a magyar fővárosban a kiállításokon, az itteni művészeti körökben pedig tudomásul sem vették, hogy léteznek. Valamiféle izolációban és önizolációban voltak. Pechán József özvegye például 1926-ban olvasta el az újságban a felhívást, hogy akinek van festménye, az kiállíthatja Újvidéken a Szerb matica képtárában szervezett kiállításon. Így szerepelt három festménnyel halála után Pechán az akkori jugoszláv kiállításon.
– Örülök, hogy megnyílt a magyar galéria, mert mindig a szimbólumok voltak azok, amelyek összekötik a közösséget. A képek és szobrok kifejezik a képzőművészeti életnek azt a bokrosodását, a szív dobbanásnak azt az ütemét, amely ezen a tájon volt. Szerintem épp azért, mert valamikor valamiért eltitkolták, hogy volt magyar képzőművészet, fontos, hogy meglegyen ez a képtár. Gazdagodott vele a vajdasági képzőművészet palettája. Valamikor a múlt gyökeret vert a jelenben, összefonódott a jelennel, és rámutatott a jövőre is. Az újabb generációnak a múlt már a tegnapot jelenti, holott emlékezet nélkül nem ember az ember. A magyar képtárat ezért úgy nézem, mint azt a szimbólumot, amely összeköti a közösséget – hallottuk Bela Durancitól.
