fotó: vm4k
A Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ, Európa és mi sorozata csütörtökön folytatódott, a vendég ezúttal Urbán András, Jászai Mari-, Hevesi Sándor-, újabban pedig Bojan Stupica-díjas rendező, a Kosztolányi Dezső Színház igazgatója, a Desiré nemzetközi regionális kortárs színházi fesztivál megálmodója, alapítója volt. Urbán András régiónk egyik legjelentősebb rendezője, az egykori Jugoszláviából létrejött valamennyi országban dolgozott már, szerdán épp Cetinjén mutatták be legújabb előadását. A VM4K-ban egyebek közt azt taglalta, hogy mely témák foglalkoztatják, milyen nehézségekbe ütközik az előadások megvalósítása során, de megtudhattuk azt is, hogy konkrét rendezői elv szerint dolgozik-e, mi előzi meg a produkciók létrejöttét, hogyan vezeti a színészeket, mi a véleménye a kortárs színházról, egyáltalán hogyan éli meg a színházvilágot és mióta érdekli a színházi alkotómunka:
– Már korábban is, általában a Középiskolások Színművészeti Vetélkedőjén találkoztak a vajdasági magyar színház-érdeklődésű fiatalok, és ilyenkor együttműködésekre is sor került. Ebben mi is gondolkodtunk, és elhatároztuk, hogy a három központ, azaz leginkább reprezentált település, Újvidék, Zenta és Szabadka kiemelkedő fiataljaival létrehozunk egy ún. összművészeti műhelyt. Akkor harmadikosok voltunk. Negyedikben megalkottuk az AIOWA csoportot, de ez már egy másik történet volt, abban zentaiak és szabadkaiak szerveződtek össze. Habár a katonaság után szétszéledtünk, a mai napig is együttműködünk, és a maga módján mindenki aktív. Tudtuk azt, hogy az életünk során a kortárs színházzal akarunk foglalkozni. Tudatosan feszegettük a határokat, amit az ún. kispolgári közönség nehezen fogad el – fejtette ki Urbán András, és kitért különböző színházi módszerekre, továbbá az irodalom és a színház kapcsolatára is.
– Néha azt gondolom, most sem tudunk sokkal többet arra vonatkozóan, hogy mit kell tennie a színháznak, mi a helyes. Az egész színházi kultúránkat áthatja az ún. kvázi Sztanyiszlavszkij-módszer. Általában a ripacskodás valamilyen formáját próbálják ezzel indokolni, holott a Sztanyiszlav
szkij-iskola pont a hitelességre és a mély átélésre épül. A színháznak a mivoltja a sajátossága is. Az irodalomhoz kötődően kommunikál, ugyanakkor sokféle színház van. Az irodalom egyik jelentős ismérve a történet, de úgy a filmben, mint a színházban is, nagyon sok olyan momentum van, aminek semmi köze az irodalomhoz, az irodalmisághoz, vagy ha úgy tetszik a történetmeséléshez. A színház egy érzéki forma, Grotowski szerint az adott időben és térben játszódó tudatosan előidézett történés, valamint az azt néző ember, a közönség közti kapcsolat. Nincsenek receptek arra vonatkozóan, hogy mitől lesz jó egy színház. Ami az előadásokat illeti, végső soron egy szempont létezik, az pedig, hogy jó-e, azaz érdemben szól-e valamiről és bennünket megérint-e. Ha nem, miért van ez így? Vajon mi nem engedjük, mert túl soknak, meredeknek tartjuk a mondanivalóját? Ezt a kérdést is érdemes feltennünk – hallottuk Urbán Andrástól.
