A hétvégén ért véget a Nagykikindán megtartott Vajdasági Hivatásos Színházak Fesztiválja, amelynek egyik zsűritagja a budapesti Bárka Színház színésznője, Szorcsik Kriszta volt, aki elmondta, óriási megtiszteltetést jelentett számára a felkérés, ugyanakkor némiképp tartott is a feladattól, összességében azonban rendkívül pozitív élményekkel gazdagodott Nagykikindán, ahol – a fesztivál szelektora nézőpontjából – átfogó képet kaphatott a vajdasági színjátszás jelenéről. Azt mondja, ha egyszer lesz lehetősége arra, hogy újra valamelyik vajdasági magyar színház színpadára állhasson, akkor nagyon szívesen játszik majd az itthoni közönségnek is.
Mekkora kihívást jelentett számodra a legkiválóbb vajdasági színházi előadások zsűrizésével járó feladat, egyáltalán milyen érzés volt az, hogy ezáltal átfogó képet kaphattál a vajdasági színjátszás jelenéről?
– Amikor Ljubica Ristovski, a szabadkai Népszínház igazgatónője felhívott, hogy felkérjen erre a megtisztelő feladatra, akkor nagyon őszinte öröm és boldogság töltött el. Aztán, amikor a két intézmény megkezdte a tárgyalásokat arról, hogy az anyaszínházam egyáltalán kiadhat-e az évad kellős közepén egy teljes hétre, aminek nyilvánvalóan a repertoár átformálásával kell járnia, és végül is úgy döntöttek, hogy elengednek, akkor azon kezdtem gondolkodni, vajon alkalmas vagyok-e erre a feladatra, egyáltalán a személyiségem képes-e elviselni az ezzel járó terheket, nem fogok-e az érzelmi sokktól teljesen magam alá kerülni. Ilyen szempontból tehát úgy érzem, nagyon jó iskola volt számomra.
Hogyan foglalható össze, milyenek az összbenyomásaid a fesztiválról?
– Az összbenyomásaim nagyon jók, összességében elégedett vagyok azzal, amit láttam. Olyan élményekben is volt részem, amiket nagyon régen tapasztaltam meg nézőként. Azt hiszem, képes vagyok arra, hogy előítéletektől mentesen üljek be az előadásokra, még akkor is, ha jól ismerem az alkotókat, legyen szó akár rendezőkről, akár színészekről. Folyamatosan törekszem arra, hogy valóban az ott és akkor történő dolgokra figyeljek. Ilyen értelemben tehát gyönyörű élményeket kaptam ezen a fesztiválon. Úgy érzem, Duško Petrović, aki a Vajdasági Hivatásos Színházak Fesztiváljának idei szelektora volt, a lehető legjobban válogatott, hiszen mind a gyermekeknek, mind a felnőtteknek szóló előadások tekintetében nagyon színes volt a paletta. Külön örömet jelentett számomra a zsűri összetétele is, hiszen Jasen Bokov és Nikita Milivojević is nagyon izgalmas személyiség, aminek köszönhetően mindannyiszor, amikor elkezdtünk beszélgetni, rá kellett döbbennünk arra, mennyire másként látjuk az előadásokat, ami nem azt jelenti, hogy mást látunk szakmailag, hanem azt, hogy egészen másra fókuszálunk, más dolgok iránt vagyunk érzékenyek. Ezeknek az érzékenységi köröknek a nyitogatása nagyon izgalmas utazást jelentett a beszélgetések során. Ugyanakkor mindhármunknak nagyon sajátságos humora is van, ami rendkívül egészséges légkört teremtett, amelyben jó volt eltölteni ezt az egy hetet.
Említetted, hogy a zsűri három egymástól nagyon eltérő személyiségjegyű művészből állt, ennek fényében mennyire voltak egységek a vélemények és a döntések?
– A döntések nem minden esetben voltak egységesek, de furcsa is lett volna, ha mindenről ugyanazt gondoltuk volna. De nem voltak nagy veszekedések, sőt távol álltunk attól, hogy bármely beszélgetésünket veszekedésnek lehessen nevezni. Általában könnyen konszenzusra jutottunk. Amit egyértelműen láttunk, az az, hogy vannak színházak, amelyeknek az előadásai magas szakmai színvonalról tanúskodnak, míg más színházak esetében némiképp alacsonyabban van az a bizonyos léc. Ilyen szempontból eleve nehéz volt az összehasonlítás. Számomra például óriási örömet jelentett az Újvidéki Színház együttesének állapota, színészi kondíciója, fegyelmezettsége és a szó pozitív értelmében vett akarása, a teremteni akarás. Lenyűgöző színészi eszköztáruk és technikai tudásuk van. Ugyanakkor rendkívül fontosnak tartom azt is, hogy az a fajta színházcsinálás, az az egyedi gondolkodásmód és azon merész próbálkozások sorozata, amit Urbán András és csapata képvisel, jelen van itt, Vajdaságban, és a nemzetközi porondon is képes felhívni magára a figyelmet. Ki kell emelnem továbbá a Szerb Nemzeti Színház Sirály című előadását, Tomi Janežič szlovén rendező munkáját, ami lenyűgöző volt számomra, nem is annyira tökéletes színházi előadásként, mint totális színházként. Ugyanakkor nagyon izgalmas és erőpróbáló volt a Csehov világában tett hatórás utazás, amelynek során néhányszor megéltem a katarzist, ami az elmúlt időszak nézőként átélt színházi élményeit tekintve nem volt annyira jellemző.
Aki ismer, tudja, hogy gyakran fogalmazol meg magadban kérdéseket egy-egy fontos esemény kapcsán. Melyek azok a kérdések, amelyeket a fesztivál vetett fel benned?
– Tulajdonképpen valóban folyamatosan motoszkáltak és motoszkálnak bennem különféle kérdések, amelyekre még magam sem találtam meg a megfelelő válaszokat. Az első és legfontosabb kérdés az volt: vajon feltétlenül szükséges-e egy fesztiválnak az egyik városból a másik városba költöznie azért, hogy minden város közönségének lehetősége legyen arra, hogy megtapasztalja a vajdasági színházak legjobb előadásait, ha az adott településnek nincsenek meg a feltételei ahhoz, hogy ott fesztivált szervezzenek, illetve ha magának a befogadó intézménynek nincsenek meg a feltételei azokhoz a dolgokhoz, amelyek a kiválasztott előadásoknak a létszükségleteit képezik? Félreértés ne essék, egyáltalán nem a házigazdákról beszélek, hiszen nagyon nagy odaadással és törődéssel viseltettek a fesztivál vendégei iránt, mindent megtettek azért, hogy jól érezzék magukat a fesztivál helyszínén. De felmerül a kérdés, vajon mindez pótolhatja-e azokat az alapvető körülményeket, amelyeknek hiányában egyes előadások egyszerűen nem működhetnek, hiszen mégiscsak művészetről beszélünk, éppen ezért nem mindegy, hogy az adott művészeti alkotás hogyan tud a lehető legtökéletesebben megmutatkozni azon a helyszínen, ahol egy fesztivált megszerveznek. A másik fontos kérdés, ami megfogalmazódott bennem, az a közönségre vonatkozik. Színészként tudom, hogy nagyon rossz kevés ember előtt játszani, különösen akkor, ha egy kitüntetett alkalomról, egy fesztiválról van szó. Joggal merülhet fel tehát a kérdés, vajon hogyan lehetne a plakátokon túl megszólítani a közönséget, vajon hogyan kellene megtanítani az embereket arra, hogy egy héten keresztül újra meg újra betérjenek a színházba. A harmadik fontos kérdés pedig az, hogy ha ez a vajdasági hivatásos színházak fesztiválja, amelynek programjában több magyar előadás is szerepel, ráadásul igen szép sikerrel, akkor magyar részről miért nem intenzívebb a média érdeklődése.
Kicsit elvonatkoztatva magától a fesztiváltól, milyennek értékeled a mostani évadodat, melyek voltak a legkiemelkedőbb momentumai számodra?
– Most hihetetlenül elégedett vagyok, ugyanis egy gyönyörű munkán vagyok túl, az Anna Kareninán. Ez az Anna Karenina ugyan az eredeti regény alapján készült, de tulajdonképpen egy önálló mű, Volodimir Klimenko ukrán író, rendező átirata, amelynek lényege az, hogy a szerző az eredeti történetet nem írja át, hanem csupán belehelyezi a saját gondolatait, amelyekből megalkot egy kórust. Erre úgy kell tekinteni, mint a görög tragédiák kórusára, tehát a kórus folyamatosan reflektál bizonyos jelenségekre, vagy valamiféle jóslatként bevezeti a problémákat, mielőtt bekövetkeznének. Ezzel a kórusjátékkal és a klasszikus jelenetekkel rendkívül izgalmas szerkezetet kap az előadás. Ez tehát nem egy klasszikus értelemben megrendezett előadás, hanem inkább egy új formákat kereső, amely nem azért teszi mindezt, hogy trendi legyen a mai sokszínű színházi világban, hanem egy hosszú keresési folyamat eredményeként. A rendező, Vlad Troickij, aki egy Ukrajnában élő orosz művész, nagyon erősen képekben fogalmaz, ugyanakkor a zenének is rendkívül hangsúlyos szerep jut az előadásaiban. A totális színházat keresi tehát, amelyben a művészetek nem illusztrálják, hanem kiegészítik egymást, éppen ezért nagyon különleges élmény játszani az általa rendezett produkciókban, köztük az Anna Kareninában is. Nagyon fontos momentumként éltem meg emellett azt is, hogy néhány héttel ezelőtt volt szerencsénk Újvidéken, a Szerb Nemzeti Színházban a Vidovszky György által rendezett A harmadik hullámmal vendégszerepelni, amely nagy sikert aratott a közönség körében, nekem pedig – mondanom sem kell – nagyon jólesett újra itthon játszani. Olyannyira izgultam az előadás előtt, mint amennyire már nagyon régen nem. Ami pedig az előttem álló feladatokat illeti, francia művészekkel rövidesen elkezdünk majd egy egy hónapos workshopot, amelynek a végén elkészül egy kis előadás, de ez még természetesen nem az az előadás lesz, amit a következő évadban a Bárka Színházban bemutatunk. A workshop mindenesetre igen izgalmasnak ígérkezik, ezért már nagyon várom.
– Néhány évvel ezelőtt eléggé sarkítva fogalmaztál akkor, amikor a budapesti színházi létről kérdeztelek. Hogyan látod, az elmúlt évek során mennyire találtak meg azok a kihívások, amelyekre akkor vágytál, amikor úgy döntöttél, hogy elhagyod az Újvidéki Színházat, és Budapesten folytatod a pályafutásodat?
– Azt hiszem, kihívásokban nincs hiány, tényleg nincs okom panaszra. Azt sem panaszként mondom, inkább csak tényként állapítom meg, hogy úgy érzem, maga a szakma, a kritikus szakma még mindig nem ért ott engem igazán. Ezzel itthon sosem volt problémám. Sőt azt hiszem, nagyon-nagyon el voltam kényeztetve. Az elkényeztetettséget követő állapotból már szerencsére sikerült kilábalnom, megkeményítve magam abban a tekintetben, hogy ne érjen annyira érzékenyen az, ha nem úgy viszonyulnak hozzám, ahogyan én szeretném. Van, amikor a kő nem kavar akkora örvényt a folyóban, mint amekkorát kavarni szeretne, vagy amekkorát gondolja, hogy kavarni tud, mert a környezete egyszerűen nem veszi észre, hogy mekkora is valójában az az örvény, amit kavart.
Ezek szerint nehezebb ott színésznőnek lenni, mint itthon?
– Igen. Nagyon sok függ ugyanis a szerencsétől is. Úgy érzem, nekem most egy kis szerencsére lenne szükségem. Természetesen nem minden munkám sikerül tökéletesen, ahogyan senkinek sem sikerül minden a lehető legtökéletesebben, amihez hozzányúl. De azt gondolom, hogy azt a munkát, amit leteszek az asztalra, nem lehet csak úgy lesöpörni onnan, mintha ott sem lett volna. Úgy érzem, valamilyen jelet mindig ott hagyok, ahhoz azonban, hogy ezekből a jelekből egy nagy felkiáltójel alakulhasson ki, a szerencsére is nagyon nagy szükség van.
Mennyire tartod elképzelhetőnek, hogy egyszer újra valamelyik vajdasági magyar színház színpadán láthasson a közönség?
– Ha egyszer lesz erre lehetőség, akkor természetesen nagyon szívesen jövök majd. Sohasem mondtam, hogy nem játszanék szívesen az itthoni közönségnek, és biztos vagyok benne, hogy soha nem is fogom azt mondani.
