Fejbe kólint, amikor a rátarti Fekete király A három aranygyűrű című mesejátékban megadóan kijelenti: Nem szeghetem meg a szavam. Számtalan mesében megéltük már, ahogy a mesebeli király fele királyságát adja a szegény legénynek, itt a dramatizálás jegyében ki is mondják, hogy különben megszegné a szavát. Ezért gondolkodom el a mindenkori mesebeli királyok igazságosságán most először. Így lesz őszinte, igaz a történet, mint ahogy az egész előadás is.
A három aranygyűrű című mesejáték szereplői (Fotó: Herédi Krisztián)
A darab mintha a shakespeare-i színháztól tanulta volna el, hogy mindenkit szórakoztatnia kell: mindegy, hogy magasabb lírai igényei vannak-e, hogy a dalok hangulata ragadja-e magával, vagy a bakugrásokon, esetleg a viccen derül, a libák bájos tánca szórakoztatja, a mesebeli ló ugrásai, méltatlankodása készteti kacagásra, vagy a manómozgású, a cselekményt végtelen bölcsességgel irányító öreg barát kedvessége bűvöli el. Mert gyerekeket elvarázsolni nem könnyű. Ahogy az unokám figyelmét leköti az előadás, nem maradna le egyetlen részletről sem, nyújtja a nyakát, összpontosítja a figyelmét, megállapítom, tudnak valamit a gyerekekről. Persze a felnőttekről is, hiszen az előadás után mindenki megújulva, felüdülve, mosolyogva indul neki a nap további részének. Viszi magával a fiatalság báját, az együgyű sárkány némileg mégis huncut mosolyát, a keleti tánc rejtelmességét, a mindent jóra fordító jóindulat reményét, a kicsik kacaját, ahogy reagálnak a mimikára, a királykisasszony hebegésére, a Burkus királyné hablatyolására. Visszük magunkkal, de akár azonnal beülnénk újra megnézni. Mert a darab nekünk is tartogat meglepetéseket. Hangosan fölnevetek, mikor a manó barát szájából fölhangzik az elbocsátlak még egyszer, utólszor. Megmosolyogtat, ahogy Adyt megidézik az Őrizem a szemed egy halhatatlan sorával is. József Attila sem maradhat el. Rátaláltak a ritmus és tartalom összhangjára a Nincsen apám, se anyám beiktatásával. Akadhat olyan, aki maga is fölfedezi a verset, vagy a tudatalattijában ragad, beépül, mint a könyvekből kipotyogó tudás, amit a könyvszerető ember ma se bízna a technikára. Az előadók pedig játszanak az intertextualitás által a többértelműséggel, a sokszínűséggel, jelezve, hogy a világ valahol összeér.
A Magyar Állami Operaház estjének szünetében egyik ismerőssel az elragadtatottságunknak adunk hangot, hogy micsoda szárnyalás, testjáték, együtthangzás, hogy micsoda felemelő zenei élményben van részünk, hogy miképp emelkedünk egy másik régióba. Visz bennünket az emberi hang és érzés csodája, a test teatralitása, hisz az operaénekesnek jobb színésznek kell lennie, mint akármelyik drámai hősnek. Micsoda graciózus mozgás, humor, mély szenvedély, amelyen a lélek elúszva, foszlódva lassan, omladozón repül föl. Látom, ahogy az előttem ülő férfi az előadóval együtt büszkén emeli a fejét, a felesége bűvölten néz fel rá. A színházban is csak ritkán tapasztalható egyetemesség érzését élem át, amely az Embersólyom legutóbbi zentai eladásán kerített hatalmába korábban a Kaláka és az Első Pesti Rackák gálaműsorán, amikor a népi hangszerek keltette mintegy ősi révületben együtt rezgett velem a színház: a fiatal zenész fiú mellettem a földön ringatózva, s a tolószékben ülő gyerek a fal mellett gajdolva. Ezt tudja a zene. Ezért hallgatott legnagyobb csodálkozásomra lélegzet-visszafojtva a mesejáték végén a korábban sokszor hangosan ünneplő gyereksereg. Fölhangzott ugyanis A fényes nap immár elnyugodott. A fölrepülés elkerülhetetlen volt a felnőttek részére, a gyerekek pedig megilletődötten figyeltek, szippantottak bele egy magasabb beszédmódba, amely mégis mindannyiunké. Olyan csúcspont volt ez, amit csak népi kultúránk mélyéről varázsolhatnak elénk.
Az operaduettek és négyesek a komponáltságukkal jutottak spirituális magaslatokba. Micsoda színvonal, mondtuk az ismerőssel: és ezt elhozzák ide, jegyezte meg ő. Micsoda öröm! S micsoda öröm, hogy a Kamaraszínház mindig itt van nekünk! Vessen magára, aki ezt nem veszi észre! (Hogy a mesejáték egyik poénjával magam is éljek.)
