Mindhárom nővel egy májusi vasárnap beszélgettem. Elmesélték, hogy hogyan küzdöttek a rákkal, miközben a palicsi fákon énekeltek a madarak és besütött a nap az ablakon. Győztesek ültek velem szemben, akik bebizonyították, hogy a rák nem egyenlő a halállal.
Már rengetegszer megtapasztalhattuk közelebbről vagy távolabbról, hogy a rák nem válogat. Mindegy, hogy felnőtt vagy gyerek, szobafestő vagy orvos-e az illető, életunt vagy életigenlő. Pesitz Mónikában, Mezei Lídiában és Mezei Gresák Leában nemcsak a színház szeretete a közös, hanem az erejük is, hogy mindhárman győztek az életnek azon a bizonyos színpadán.
Anya és lánya között ülök, akik már nagyon sok tragédiát átéltek együtt. A családfő öngyilkossága miatt Lea és Dániel édesapa nélkül nőttek fel, Lídia pedig magára maradt a gyereknevelésben. Dániel szenvedélyesen szeretett motorozni, és ez az életébe került. A huszonhét évesen elhunyt fiút az édesanyja és a húga temették el. Így feleződött meg, így csonkult meg a négytagú család, és így maradt férfierő nélkül anya és lánya. Ma már azt vallják, hogy a sok veszteség miatt kellett szembenézniük a rákbetegséggel.
Lea mindössze tizenhét éves volt, a bátyja halála óta csupán fél év telt el, amikor egyik nap a fürdőkádban ülve észrevett egy kemény csomót az egyik lábában. Elindult a keresgélés, vizsgálatok sokasága, és egy hónap múlva a palicsi lány már egy belgrádi műtőasztalon feküdt, hogy eltávolítsák a csomót. A szövetmintából kiderült, hogy rákos daganatról van szó, ezért a fiatal lányt haza sem engedték, rögtön el kellett kezdenie a kemoterápiát a fővárosban.
– Egy évig kaptam a kezelést, a szervezetem az elején nagyon legyengült a terápia hatására, mert ismeretlen volt számára ez az eljárás, nem tudtam járni az erőtlenség miatt és sokat hánytam. A terápia vége pedig amiatt volt nehéz, mert addigra a testem már elfáradt. Emlékszem, hogy a hajam elveszítését nagyon sajnáltam, és egy ideig nézegettem a parókákat, de idővel hozzászoktam a kopaszsághoz, sőt, tetszettem magamnak. Igyekeztem közben haladni a dolgaimmal, a jogosítványt is megszereztem ez alatt az egy év alatt, és tudtam, hogy ez a történet csak jól végződhet. A kezelések között, amikor erősebb voltam, bejártam az iskolába, eljártam próbákra, találkoztam a barátaimmal, és sétáltam a tóparton, ezekből tudtam töltekezni – gondol vissza a fiatal lány.
Egész Vajdaság szorított Leának, akinek az volt a vágya, hogy bekerülhessen a Művészeti Akadémia színész szakára, amit azóta el is végzett, így ma már fiatal színésznőként várja a színházi szerepeket. Lea kemoterápiájának a befejezése után mindössze három év telt el, és a tanítónőként dolgozó édesanyja kitapintott a mellében egy csomót. Ötvenhét éves volt akkor.
Pesitz Mónika (Fotó: Privát archívum)
– Dühös voltam, amikor észrevettem magamon a csomót. Vártam egy hónapot, majd elmentem kivizsgálásra, és kiderült, hogy egy 15 mm-es rákos daganat van a mellemben. Az orvos úgy döntött, hogy kezdjük el a kemoterápiát, hogy valamennyire összezsugorodjon a csomó, és ki lehessen operálni. Nem értettem, hogy miért kap a családunk ennyi terhet és feladatot, már végigcsináltunk a lányommal egy kemoterápiát és most jön még egy. Átéltem, hogy Lea milyen fázisokon ment keresztül, és nem tudtam elképzelni, hogy ez velem is megtörténhet. Aggódtam, hogy hogyan fogok tudni dolgozni menni, soha nem voltam betegszabadságon. A legelső alkalom engem is ágynak döntött, mint annak idején a lányomat, de jeleztem ezt a doktornőnek, és kaptam egy gyógyszert, aminek köszönhetően a továbbiakban lábon vittem a kezelést, ezért mindössze csak egy hetet voltam betegszabadságon, a műtét után. Ma is hálás vagyok a munkatársaimnak, hogy összefogtak értem. A terápia utolsó alkalmával egy allergiás reakció miatt a testem nagy része intenzíven viszketett, szinte véresre kapartam magam, az borzasztó volt. Ez valószínűleg az izzadás miatt volt, egyébként nem is szabad a napra menni a kezelés ideje alatt – meséli Lídia.
Csodálattal hallgattam a két nőt, akik számára nem volt más elképzelés, csakis a gyógyulás. Lídia mellében a daganat sokáig nem reagált a kezelésre, de ez nem tántorította el az édesanyát a céljától, hogy leküzdje a betegséget:
– Egyszerűen nem volt más opció, hiszen tudtam, hogy Leának én vagyok a családja, nem maradhat egyedül. Annak ellenére, hogy tisztában voltam azzal, hogy sokan belehalnak a rákba, nem foglalkoztam a halál gondolatával. Meggyőződésem, hogy szükség van a spirituális beállítottságra ahhoz, hogy ennek az útnak a kimenetele pozitív legyen. Voltak borzasztó éjszakáink, amikor egymás mellett aludtunk, és annyira le volt gyengülve a lányom, hogy folyton azt néztem, lélegzik-e még, de mindvégig hittem mindkettőnk erejében és kitartásában.
Lea elmondta, hogy teljes mértékben hisznek abban az édesanyjával, hogy minden betegségnek lelki háttere van:
– Félelmetes a kimondott szó ereje, ezért nagyon vigyázunk arra, hogy mit mondunk, és ki is javítjuk egymást, ha nem a jó mondat vagy szó hagyja el a szánkat. Mindkettőnk számára az volt a húzóerő, hogy itt legyünk egymásnak, ne maradjon a másik egyedül. Sajnos nagyon sokan meghaltak azok közül a fiatalok közül, akikkel egy osztályon feküdtem Belgrádban, és kiemelten odafigyelünk arra, hogy ne nevezzük magunkat gyógyultnak, inkább azt mondjuk, hogy legyőztük a betegséget és egészségesek vagyunk. A kemoterápia az egyik lehetőség a gyógyulásra, de tudvalevő, hogy ez valamilyen szinten mérgezi is a szervezetet. A fiatal betegek nagyon intenzív terápiát kapnak, amit sajnos nem minden szervezet bír el. Vigyázunk magunkra és egymásra, odafigyelünk a táplálkozásra, igyekszünk egészségtudatosan étkezni, és ugyanilyen fontos a gondolkodás is, azzal is tudatosak vagyunk. Mindössze három százalékom volt a túlélésre, tíz évig rendszeresen járnom kell ellenőrzésekre, de itt vagyok, és jól vagyok, ez a lényeg.
Anya és lánya gyakran együtt látogatja meg az egészségügyi intézményeket, Lídia viccesen megjegyzi, hogy náluk ez a csajos program. Velük mosolygok, mert sugárzik belőlük az élet. Tele vannak tervekkel, célokkal, Lea egyik nagy álma pedig nemrég vált valóra, amikor legyalogolta az El Caminót. Megtanultak együtt élni a veszteségekkel és felülkerekedni a fájdalmakon.
Pesitz Mónikát, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának színművésznőjét is megtámadta a betegség. Mónika a magánéletben is ugyanolyan határozott és céltudatos, mint a deszkákon. A mindig is egészségesen étkező, aktívan sportoló negyvenhat éves nő nagyon meglepődött, amikor a betegség belépett az életébe, ugyanis a családban senkit nem környékezett meg a rák. Egy évvel ezelőtt talált egy csomót a mellében, amivel szakorvoshoz fordult, aki megnyugtatta, hogy minden rendben, de természetesen követni fogják az elváltozást. Három hónap múlva duplájára nőtt a csomó és karfiolossá vált, amit a mammográfia nem mutatott ki, hanem a szövetminta adott valós eredményt.
– Gyorsan kiderült, hogy a legritkább mellrák, a tripla negatív támadta meg a szervezetemet. Az orvosok még nem tudják, hogy milyen kezelés hat valójában erre a daganattípusra, ettől függetlenül elkezdődött a kemoterápiám Szegeden, de a negyedik-ötödik alkalom után éreztem, hogy valami nem jó. Ekkor már mandarin nagyságú, körülbelül hét centis volt a tumor, rohamosan elkezdett nőni, ami szintén egy rendkívül ritka jelenség, hogy kemoterápia alatt nőjön a daganat. Kombinált, vagyis kétféle kezelést kaptam, illetve kértem másodvéleményt a szabadkai Bagi Teodóra doktornőtől is, aki miután meglátta, hogy milyen állapotban vagyok, azt mondta, hogy azonnal műttessem meg a mellemet. Szegeden nem akartak megműteni, folytatták a kemoterápiát, és gyakorlatilag elengedték a kezem. Igaz, hogy Szegeden európai minőségű minden, jól felszereltek az egészségügyi intézmények, de számomra emberségből nullák. Itthon, Szerbiában a szerényebb körülmények között sokkal több kedvességet és emberi bánásmódot kaptam, ezért át is jöttem Bagi doktornőhöz, aki pedig összekötött a sebésszel, így sor kerülhetett a melleltávolító műtétre, amelynek során tizenegy centiméteres daganatot vettek ki a testemből. A hajam elveszítése egyáltalán nem viselt meg, úgy fogtam fel, hogy kopasz még sosem voltam. Nálam nem igazolódott be az az intenzív rosszullét, amiről a kórházban a betegek meséltek, engem nem viselt meg a kezelés, ugyanúgy teltek a napjaim, jógáztam közben.
A műtét után Mónika fél évig újabb kemoterápiás kezelésen esett át, jól érezte magát, viszont a következő CT-vizsgálat öt darab áttétet mutatott a tüdején, ezzel pedig rögtön a negyedik stádiumba került. Az orvosok szerették volna az immunterápiát alkalmazni, de kiderült, hogy Mónika tumorjában nincs PdL1 fehérje, amire hatni tudna az immunterápia és ezért nincs értelme ennek az eljárásnak.
– Bagi doktornő elküldött Belgrádba, hogy kérjük ki egy másik onkológus szakvéleményét is. Teljes mértékben Bagi doktornő kezébe adtam az életemet, neki kiemelten fontos szerepe van az én történetemben. Elkezdődött az újfajta kemoterápia, közben ittam a zöld búzafűlevet és egy gyógyteát, és amikor legközelebb CT-vizsgálatra mentem, kiderült, hogy az áttétek eltűntek, tiszta a tüdőm. Orvosi csodának számítok ezzel az eredménnyel. Lelkileg teljesen összeomlottam, amikor kiderült az áttét, mert nem éreztem semmit magamon. Úgy éreztem, hogy minden egyes kezelés alkalmával csukódik a kapu, én pedig nagy levegőt veszek, és épphogy átcsúszok alatta. Az dübörgött bennem, hogy mindent megteszek a gyógyulásért, mindent kipróbálok, amiben hiszek, és erről mindig tudott az orvosom is. Nem hiszek abban a közhelyben, hogy minden fejben dől el, mert ha valaki, akkor én igazán akartam élni, harcosként mentem minden egyes csatába. Ez megviselt mentálisan is, és pánikrohamok jelentkeztek nálam. Magyarországon van állami segítségnyújtás az onkopszichiáter személyében, nálunk sajnos nincs erre lehetőség, ezért magánúton felkerestem egy pszichiátert, akivel a beszélgetések csak addig segítettek, amíg nála voltam, viszont a javaslatára nagyon minimális adagban elkezdtem antidepresszánst szedni, hogy kilábaljak a depresszióból. A betegségem alatt ez a depresszió volt a legrosszabb. Képtelen voltam a jelenben lenni, másokra figyelni, hiába támogatott maximálisan a családom. Úti célokat nézegettek, hogy hova kellene elutaznom, de én sehova nem vágytam, sehol nem volt jó. Folyamatos rettegésben éltem a diagnózis miatt, mert nem tudtam, hogy mennyi van még hátra. Az egyedüllét volt a legrosszabb, olyankor tényleg csak a halálra gondoltam, ki akartam futni a világból – emlékezett vissza Mónika, aki korábban fenntartásokkal kezelte az antidepresszánsokat, viszont az akkori helyzetben nem látott más kiutat, adott neki egy esélyt, és a gyógyszer lassan visszabillentette őt a régi énjéhez.
– Továbbra is gondoltam a halálra, de már nem féltem tőle. Azt vettem észre, hogy fokozatosan elkezdtem érdeklődni mások és a világ iránt, újra lekötötte a figyelmem egy könyv vagy egy film. Kaptam egy lendületet, amitől egyszer csak azt kezdtem el érezni, hogy nem fáj semmi, kapok levegőt, elmegyek dolgozni, nem vagyok fáradt, beépítettek egy portot, aminek köszönhetően nem szurkálták tovább az ereimet, egyik terápiát veszem fel a másik után. Azt gondolom, hogy szakember és gyógyszer nélkül nem találtam volna vissza magamhoz, holott korábban szinte teljesen elutasítottam a szintetikus készítményeket. Ez a minimális adag gyönyörűen átfordított, és elkezdtem örülni az apró dolgoknak, ezekre támaszkodtam. Visszatértem a sportoláshoz, utaztunk a nagyvilágba, újra éltem. A megfelelő szakorvos, a gyógytea és a kemoterápia hármasában hiszek, illetve a zöld búzafűlé is jelentősen megerősítette a szervezetem. Maximálisan megbíztam az orvosomban, és azt tettem, amit ő javasolt, nem kételkedtem a tudásában. Fontos megemlíteni azt is, hogy hatalmas „hadsereg” állt mögöttem, a családomon kívül rengetegen támogattak, szeretettel vettek körül és hittek bennem. Hálás vagyok a Szabadkai Népszínháznak és a kollégáimnak is, mert úgy alakították a repertoárt, hogy a kemoterápia ideje alatt dolgozni tudjak. Betegen is eljátszottam a szerepeimet.
Mónika is foglalkozott azzal, hogy mi lehet a betegség elindítója, és tudatosan próbál másként élni, bizonyos tulajdonságokat háttérbe szorítani, viszont az értékrendje, a fontossági sorrendje is megváltozott:
– Korábban fontosnak vélt dolgoknak ma már nem tulajdonítok akkora jelentőséget, nem engedem be a stresszt olyan mértékben az életembe, mint korábban. Amikor lekerültem a gödör legaljára, akkor láttam meg, hogy milyen magasan is voltam korábban. Rengeteg bölcsességet kaptam ettől a betegségtől. Sok minden átrendeződött bennem, tisztábban látom a világot és az életet. Ha valaki megkérdezi, hogy boldog vagyok-e, akkor azt válaszolom, hogy nagyon, pedig nem biztos, hogy korábban ezt az állapotomat boldognak gondoltam volna. Már nem szeretnék megfelelni másoknak, őszintén elmondom a véleményemet az embereknek, mert teljesen átformálta a gondolkodásomat ez a megtett út. Jelenleg is zajlik a kemoterápia, de megtanultam ezzel együtt élni. Egyedül az orvosnál való várakozás fárasztó. Terveim vannak, dolgozom, és már nem a haldoklással kapcsolatos képek vannak a fejemben, hanem az, hogy mit csinálok, hol tartok majd 10–15 év múlva. Legelem az életet, a mának élek. Unokákat kívánok magamnak, hogy vigyázhassam majd őket – mondja csillogó szemekkel.
Sok minden kell ahhoz, hogy az ember felül tudjon kerekedni a súlyos betegségen, ami az egész világot sújtja, családokat szakít szét, életeket csonkít meg, és amire még mindig nincs olyan gyógyszer, ami garantálja a gyógyulást. Az egyik legfontosabb tényező az idő, hogy mikor ismerik fel a betegséget, ami azért problémás, mert a legtöbb ráktípus az első és a második stádiumban nem produkál tüneteket. Éppen ezért az egészségügyi szakemberek nem győzik hangsúlyozni a szűrővizsgálatok fontosságát. A hosszú sorban pedig ott vannak a jó szakemberek, az egészségügyi intézmény felszereltsége, a család és a barátok segítsége, a hit, és szervezet ellenálló képessége, immunrendszerének az állapota. Riportalanyaim harcosként definiálták magukat, akik egy hosszú és küzdelmes csatán vannak túl. Mintha a rák egy háború lenne, az ember egyszemélyes háborúja, amelyben a békét keresi. Lídiában, Leában és Mónikában béke van.
A három nőben több közös dolog van, mindhárman elköteleződtek az élet mellett, bátrak, és nem félnek küzdeni önmagukért, az egészségükért. Mindhárman a legnagyobb nyitottsággal beszéltek a betegségükről, és arról a gyötrelmes útról, amin végig kellett menniük. Lea küldetésnek érzi, hogy segítsen másoknak, akik elindulnak ebbe a csatába, Mónika pedig aktivistája az Egymásért nevű szabadkai szervezetnek, ahol nemcsak egymást támogatják a rákbetegségen átesett személyek, hanem azokat is, akik épp most küzdenek az életükért. Nincs recept, hogy miként lehet teljesíteni a próbatételt, ezt mindenkinek saját magának kell megtalálnia. Nehéz leírni azt a hatalmas erőt, ami ebben a három nőben lüktet. Egyszerűen csak jó a közelükben lenni, és tanulni élni.
Nyitókép: Mezei Lídia és Mezei Gresák Lea (Fotó: Privát archívum)
