Gyermekek a képernyők előtt, kontroll nélkül...

Alfa gyerekek az iskolában – A képernyő áldás vagy átok? címmel tartott plenáris előadást nemrég Újvidéken, a XXIV. Apáczai Nyári Akadémián dr. Varga László egyetemi docens, a Soproni Egyetem Benedek Elek Pedagógiai Karának dékánja, aki igen izgalmas kérdéseket igyekezett felvetni és körbejárni, elgondolkodtató és előremutató módon osztva meg kutatási eredményeit, illetve személyes tapasztalatait az egybegyűltekkel. Az előadás apropóján dr. Varga Lászlóval a gyermeknevelés néhány aktuális kérdéséről beszélgettünk.

Már visszajáró vendégnek számít Vajdaságban, hányadszor jár itt?

– A Soproni Egyetem kapcsolata és kiváló együttműködése a Délvidékkel már több éves múltra tekint vissza. Útközben számoltuk ki, hogy körülbelül 13–14 éve járok rendszeresen Vajdaságba. A Benedek Elek Pedagógiai Kar nagyon fontos, úgymond harmadik missziós küldetése a határon túl élő és dolgozó pedagógusok szakmai támogatása. Pénzt nem tudunk hozni, az nekünk is kevés van, a tapasztalatot, a tudást, a legfrissebb kutatási eredményeket azonban mindenképpen szeretnénk átadni. Nagyon büszkék vagyunk arra, hogy Sopronban 125 éves az óvodapedagógus képzés. Rengeteg tudás gyűlt össze nálunk. Az óvoda világa egy rendkívül izgalmas terület. A gyerekeket ebben a korban minden érdekli, ezért a pedagógusok számára biztosítunk művészeti és egészségeséletmód-képzést, de tanítunk pedagógiát, pszichológiát és rengeteg más olyan tudományágat is érintünk, amelyek kapcsolódnak a gyermekek gondolkodásához és világához. Az idei nyári akadémia fókuszában a digitalizáció állt. Ez egy rendkívül fontos és aktuális téma, amely egyre inkább kezd közérdeklődésre számot tartóvá válni. Pont úgy, mint a magyar foci. Azt szokták ugyanis mondani, hogy ahhoz mindenki ért, és lassan már a digitalizációról is elmondhatjuk ugyanezt.

Milyen konklúzióra jutottak az előadása címében is szereplő kérdéssel kapcsolatban, a képernyő inkább áldás vagy inkább átok a felnövekvő generációk tagjai számára?

– A digitalizáció jelen van a mindennapjainkban, az életünk szerves része, ezért semmiképpen sem kerülhetjük meg. Bele sem merek gondolni abba, hogy a jelenleg óvodás és iskolás gyermekeknek milyen digitális kompetenciákra lesz szükségük ahhoz, hogy élni tudjanak ebben a világban. A gond nem magával a képernyővel van, hanem a módszertannal, amikor a gyermekek felügyelet nélkül hozzáférnek olyan digitális tartalmakhoz, amelyekkel manipulálhatják őket. Az erkölcsi szocializációjuk ugyanis még nagyon fejletlen ebben a korban. Minden érdekli őket és az agyuk az összes információt magába szívja. Az a rengeteg inger, ami ebben a vizuális világban éri a gyermekeket, káros hatással van a fejlődő idegrendszerükre. A pszichológus kollégák már rámutattak arra, hogy rengeteg esetben már egészen pici gyermekkorban kialakul a függőség. Magam is láttam már olyan bölcsődést, kétéves gyermeket, aki egészen egyszerűen nem tudott a képernyő nélkül létezni. Sok szülő nem is tudja, hogy milyen kárt okoz ezzel a gyermekének.

Milyen módon lehetne behozni a hiányzó kontrollt?

– Úgy vélem, nagyon jó megfogalmazás az, hogy a képernyő sokszor egy digitális bébiszitter. A szülő azért kapcsolja be – valljuk be őszintén –, mert addig sem zavarja őt a gyermek, hanem elvan egyedül. A beszélgetés, az élő mesélés csupán idő kérdése. Itt még az anyagi dolgok sem játszanak szerepet. Azt szoktam mondani, hogy jó szülőnek és jó pedagógusnak lenni nem pénz, hanem kizárólag szeretet kérdése. Választ kell találnunk arra, hogy van-e bennünk szeretet és tisztelet a gyerekek felé, érdekel-e bennünket az ő világuk? Nem létezik tökéletes szülő, mindannyian sokat hibázunk, rendkívül fontos azonban, hogy megpróbálunk tanulni a hibáinkból és felállni az adott helyzetből. A jó szülő az, aki felelősséget érez a gyermeke iránt, illetve a gyermeke jelene iránt, megteremtve számára annak lehetőségét, hogy boldog gyermekkora legyen. Mindebben igenis óriási szerepe van a közös tevékenységeknek, az együtt töltött időnek. Az a legnagyobb probléma, hogy a fiatal szülők sok esetben folyamatosan rohannak. Van egy vagy két munkahelyük, sőt akad, akinek három is. Megszűnt az a dinamika, amiben például én még benne voltam. Mi együtt laktunk a nagyszülőkkel, a dédszülőkkel. Többgenerációs családban nőttünk fel. Ott megvolt a kontroll, mert valaki mindig figyelt ránk. Tudták, hogy kivel barátkozunk, hol vagyunk, mit csinálunk éppen. A mai gyermekek egy kontroll nélküli, zajos és zavaros világban élnek, ami egyébként tudat alatt borzasztóan frusztrálja őket.

Mit mutatnak a tapasztalatai, milyen kihatással volt a gyermekekre a koronavírus-járvány, amelynek során szinte minden átkerült a digitális térbe?

– Olyan volt az egész, mintha iránytű és időjárás-előrejelzés nélkül hánykolódtunk volna a tengeren. A gyermekek megszokták, hogy ha nem kell iskolába menniük, akkor szünet van. Ebben az időszakban ugyan nem volt szünet, ám nem kellett iskolába menniük. Korábban az volt a házirendben, hogy ha lehet, ne vigyen telefont az iskolába. A Covid-járvány ideje alatt viszont azt mondták, hogy ne menjen iskolában, hanem használja a telefonját. Borzasztóan nagy változások történtek, beleértve a digitalizációt is, amelynek tekintetében megsokszorozódott a képernyő előtt töltött idő. Pedig ezt is jól ki lehet használni. Ha már együtt vagyunk otthon, esténként beszélgetni kell a családban. Az is nagyon jó program, ha az ember együtt főz a gyermekeivel, hiszen főzés közben is nagyon jókat lehet csevegni. Ezzel szemben mi történt? Ételt rendeltünk, mikróztunk. Gyorsan le kellene mindent ráznunk magunkról, mert túl sokat vállalunk, túl sokat markolunk és keveset fogunk.

Az internet mellett hogyan hatnak a gyermekekre például a tévéreklámok?

– A gyermekeknek minél hamarabb meg kell tanulniuk azt, hogy vannak kompetenciahatárok.

Ők akkor érzik magukat biztonságban, ha tudják azt, hogy meddig mehetnek el. Már ennek is szakirodalma van. Vannak olyan családok, amelyekben a szülők, a szakirodalom így mondja: „baby boss”-okat, vagyis bébi főnököket nevelnek. Itt tehát a gyermek a parancsnok a családban. Ő utasít, sőt, bizonyos esetekben azt is látjuk, hogy az anyukák kifejezetten félnek a saját gyermekük haragjától. Pedig mindenkinek tudnia kellene, hogy a gyermek az gyermek, másképp gondolkodik, másképp látja a világot, és ahogy korábban említettem, sajnos manipulálható. Nézzük meg, hogy a reklámok milyen hatással vannak az emberek, a családok életében! Egy jó példa erre, hogy sokkal több vitamint fogyasztunk, mint amennyire szükségünk van. Figyeljük meg, hogy este, fő műsoridőben hányszor megszakítanak egy-egy programot, és nyomják a reklámokat a különböző étrend-kiegészítőkről. Fogyasztói világban élünk, amelyben már a gyermekek is fogyasztóként jelennek meg. A média is minden ízében támadja őket. Ezért beszél a szakirodalom koravén gyermekekről. Mintha túl hamar felnőttekké válnának. Nem hagyjuk, hogy megéljék a gyerekkorukat. Ebben a versenyhelyzetben mindenki fut. A gyermekek különórákra járnak még az iskola után is. Sokan több időt töltenek az iskolában, meg az óvodában, mint a szülő a munkahelyén. Azután pedig még elviszik őket különórára, azt követően pedig még a házi feladatot is meg kell írniuk. Sajnos kitermeljük a lelki defektusokat és a lelki problémákat a gyermekeknél. Nekik nem különórára kell menni, hanem koszosnak lenni, nagyon koszosnak. Természetet járni, patakparton szaladgálni, mert ez a tanulás és az idegrendszer fejlődése szempontjából az alap. Természetesen mindamellett, hogy a szülők elmennek a gyermekkel kirándulni, beszélgetnek is velük. Tényleg minden odafigyelés kérdése, hogy oda tudom-e adni szülőként magamat, oda tudok-e adni egy darabot az időmből a gyermekemnek, annak, aki a legféltettebb kincsem.

Milyen pszichés problémákat okozhat a gyermekeknél a túl sok digitális inger?

– Nagyon komoly szakemberek dolgoznak azon, hogy kitalálják, miként is nézzen ki egy-egy program a képernyőkön. Az agynak pontosan azokat a területeit bombázzák, amit például a heroin, a kokain vagy más kábítószerek. Ezért is mondják sokszor, hogy a képernyő, a digitalizáció, az olyan a szervezet számára, akár egy méreg. Bizonyított tény, hogy például kora gyermekkorban, három éves kor alatt, bizonyos tartalmak kifejezetten roncsolják az idegpályákat. Úgy kell elképzelni, hogy az agyban elindul egy építkezés, fejlődik, beáramköröződik, behuzalozódik, ugye, az idegsejtek nyúlványokat növesztenek, majd ezek a nyúlványok szinapszissá érnek. Ez tulajdonképpen a tanulásnak az alapja. Nekünk az a feladatunk, hogy ezt a csodálatos belső agyi érést, fejlődést, a saját lehetőségeinkhez mérten, szülőként támogassuk, ne ellene dolgozzunk. Az imént említett folyamatokra negatív hatással vannak a nem megfelelő tartalmak. Sajnos vannak olyan statisztikai adataink, amelyek azt mutatják, hogy tízéves gyermekek rendszeresen néznek pornográf tartalmakat az interneten, a szülő tudta nélkül. Az agy az érzelmekért és társas kapcsolatokért is felel. Még ha egy koponyacsontba is van bezárva, mégis, neki köszönhetően kapcsolódunk egymáshoz, vagyunk hatással egymásra, tudunk egymásban érzelmeket felszínre hozni. Egy valódi csoda, ami a kisgyermek fejében történik, különösen az első nyolc évben, ezért hívjuk az első nyolc évet kora gyermekkornak. Ha minden nem is, de rengeteg dolog eldől ezekben az években, és a szülők, ha nincsenek megfelelő módon jelen, akkor később már nem tudják pótolni a gyermekkorban elszenvedett hiányokat. Van is egy ilyen vers, ami az interneten kering. Ebben egy szülő írja a felnőtt gyerekével kapcsolatban, hogy ha előbb kezdhetné a gyereke nevelését, többet szeretgetné, többet mesélgetne neki, többet babusgatná, ringatná, ölbéli játékokat játszana vele. Igen, erre lenne szükség, ám ha ez nem történik meg az első években, akkor annak következményeként már sajnos egy visszafordíthatatlan folyamat indul el a gyermekben. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a szerető, békességet sugárzó, beszélgető, gondoskodó családban felnövő gyermekek nagy valószínűséggel egészséges felnőttekké válnak.

Milyen megoldások vannak ezekre a problémákra?
– A legkézenfekvőbb az élő mese, én mindenképpen ennek a híve vagyok. Ha a szülő mesél a gyermekének, neki kell elképzelnie a történetet. Ezzel egyebek mellett fejlődik a fantáziája és a gondolkodása is. Azt szoktuk mondani, hogy ilyenkor a gyermek kettős tekintettel figyel. Az egyik tekintete a történeten van, a másik pedig a szülőn, vagy azon a személyen, aki éppen mesél neki. Az előbb említettek mellett ez egy igen meghitt kapcsolatot tud teremteni, ami szintén nagyon fontos. A mese tele van gondolkodással, érzelemmel, társas kapcsolattal, vagyis töményen benne van mindaz, amivel a legkisebbeknek ebben a korban találkozniuk kell. Mindig azt mondom a szülőknek, hogy tessék a gyermeket minden este ölbe, térdre ültetni és mesélni neki, mert az idegrendszer megtámogatásának ez a legkiválóbb eszköze. Nem vagyok ellene a rajzfilmeknek sem, illetve annak sem, hogy néha játsszanak a számítógépen. Vannak nagyszerű fejlesztő játékok is az interneten. A probléma sokkal inkább azzal van, hogy a védettség kora sajnos véget ért, és a gyermekek kontroll nélkül böngésznek.

Ezekre kizárólag a szülők tudnak kihatni, vagy esetleg a pedagógusok is?

– A pedagógusoknak is óriási szerepe van. Sőt, sok esetben pótló szerepet is játszanak. Az lenne a megfelelő hozzáállás, hogy ha már apja vagy anyja nem is lehetek a tanítványomnak, ha már pedagógus, tanárember vagyok, akkor, amit csak tudok, pótoljak a gyermek életében. Ha a szülő nem mesél otthon, akkor az óvodában legalább mi meséljünk. Ne nyomkodjuk a kütyünket, mert ott, akkor nekünk nagy feladatunk van. Tehát a pedagógus ma már nemcsak tudásátadó, hanem szabadidő-szervező, időnként lelkigondozó és pszichológus is, tehát nagyon-nagyon sokféle szerepben kell helytállnunk. Nagyon fontosnak tartom a szülők edukációját, nem a kioktatását, hanem az oktatását. Beszélni kell arról, hogy mi történik abban a kis buksiban. A neurológusok szerint attól tanulunk, akit szeretünk. Mit üzen ez a pedagógusoknak? Azt, hogy csakis szeretetteljes pedagógiával lehet eredményt elérni. Félelemben nem lehet nevelni, kilátástalanságban, kiszolgáltatottságban, agresszivitásban nem lehet lelkeket gondozni. Igazából nem olyan nagy ördöngösség ez. Nézzük meg, hogy a szüleink meg a nagyszüleink hogyan csinálták! Jómagam is egy pici kis falusi környezetben nőttem fel, ahol körülölelt a folklór. Nálunk mindig volt valaki, mindig énekeltek az emberek, munka közben, tengeri hántás, tollfosztás, karácsony előtti összejövetelek alkalmával. Így tulajdonképpen a kalendáriumi szemlélet mentén éltük az életünket. A nagyapám volt életem első professzora, pedig csak hat elemije volt, még a nyolc osztályt sem tudta befejezni. Ennek ellenére megtette mindazt, amit nagyapaként meg kellett tennie. Minden este legalább két-három mesét mondott fejből. Ma mit mond a világ leghíresebb agykutatója, Gerald Hütter? Emberek, mi agykutatók felfedeztük, hogy a gyermek idegrendszerét a legjobban a mesével tudjuk megtámogatni. Ezt honnan tudta a '60-as évek közepén az én nagyapám hat elemivel? A mesterséges intelligencia világában továbbra is hiszek a régi paraszti kultúra XXI. századi reprezentációjában. Hozzuk vissza azokat az ősi nevelési formákat, a közös éneklést, a művészeteket, az együttlétet, a katartikus élményeket, azt a flow-t, amiről Csíkszentmihályi Mihály olyan sokat beszélt! Ezt az az áramlást kell átadni a gyermekeinknek, hogy: Köszönöm szépen, jól vagyok! Legyünk hálásak az életért, és ne versenyezzünk állandóan!