A hír szent

Az idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.

Az újságírónak ragaszkodnia kell a tényekhez, mert az információ szent, és a hír is az – vallja Juhász Marjanov Erzsébet, akit az oknyomozó, tényfeltáró írásaiért becsül a szakma. Hozzáállásával érvényesülni tudott úgy a vajdasági magyar, mint a szerb sajtóban. Tollát a mai napig nem pihenteti, habár pár évvel ezelőtt már nyugdíjba vonult a Dnevnik napilaptól. Előtte dolgozott a Kurirnak, a belgrádi Pressnek és a Građanski listnek is. Pályafutását a Magyar Szóban kezdte a 80-as években: sok fiatalhoz hasonlóan az egyetem elvégzését követően került a laphoz.

– Korábban fejeztem be az egyetemet, és akkoriban a Magyar Szó keresett tudósítókat, tiszteletdíjasokat. Először Siflis Lajossal, a megboldogult főszerkesztő-helyettessel beszélgettem a munkáról. Másnap már be is léphettem a hatalmas deszkbe: a szerkesztőség tele volt emberekkel. Habram Károly fogadott, akkoriban ő volt az újvidéki rovat szerkesztője. Kérdezgette tőlem, hogy mit szeretek írni. Őszintén mondtam: fogalmam sincs, hogy mit szeretek írni, amikor soha nem foglalkoztam újságírással, így nyitott vagyok bármire. Kérte, hogy másnapra próbáljak előrukkolni egy témával. Ettől még jobban megrémültem. Addig ugyanis soha nem foglalkoztam az újságírással. Az egyetemi évek alatt még az újságot sem volt időm rendszeresen átolvasni: rengeteg más munkám volt, tanulni kellett, gyakorlatokra járni, dolgoztam is, gyerekekre vigyáztam, takarítottam, mert ki kellett egészíteni az ösztöndíjamat, amit a magyarkanizsai önkormányzattól kaptam. Törtem is a fejem, hogy milyen témával álljak elő, de másnap reggelre sem sikerült dűlőre jutni magammal. Már a szerkesztőség felé tartottam, amikor a Njegoš utcában egy csomó tűzoltót láttam, az egyik épületben lángok törtek ki az ablakokon. Örök életemben szerettem tudakolózni: ennek semmi köze nem volt az újságíráshoz, egyszerűen szerettem tudni, hogy mi történik. Kérdeztem is azonnal a tűzoltókat és az embereket, hogy mi történt. Megtudtam, hogy feltehetően rövidzárlat okozta a tüzet, nagy anyagi kár nem keletkezett. Lejegyeztem a hallottakat, és ezzel állítottam a Habram Karcsi elé. Tágra nyílt szemmel kérdezte: te ott voltál? Igen, arra jöttem – válaszoltam. Közben kiderült, hogy egy másik újságírót is kiküldött a szerkesztő, de annak nem sikerült információkat szereznie. Én viszont véletlenül jártam arra: erre mondják azt a szakmában, hogy a téma az utcán hever, csak le kell hajolni érte. És ez az a hajlam is, ami nem mindenkinek adatik meg: másnap a címoldalra került a tűzesetes írásom.

 Volt-e olyan megbízatása fiatal újságíróként, amit nagyon távolinak, megfoghatatlannak vagy teljesíthetetlennek érzett?

– Hogyne. Rögtön a második munkanapomon. Akkoriban kezdtek a mozik este 10-től felnőtteknek való, hogy is mondjam, szexi filmeket vetíteni. A Habram megkérdezte, hogy csinálnék-e erről egy hírt. Az első válaszom nemleges volt, mondtam, hogy ilyen filmeket nem nézek, hogyan tudnék bármit is róluk. Erre Karcsi azt mondta: gondolj ki valamit. Először a szerkesztőségben kérdezősködtem, puhatolóztam. Valahogy megszereztem a mozi igazgatójának a számát. Felhívtam, bemutatkoztam, és feltettem a kérdést: mennyire látogatottak a szexi filmek, és honnan jött az ötlet, hogy ilyeneket vetítsenek? A beszélgetésből villáminterjú kerekedett, leadtam a Habramnak, és újra címoldalra került. Harmadnap magához hívatott a Siflis, és felkínálta, hogy gondolkozzak el azon, szeretnék-e a Magyar Szó munkatársa lenni. Így történt, hogy augusztusban kezdtem a lapnál, és novemberben már állandó munkaviszonyban voltam.

 Úgy tudom, hogy gyorsan átkerült az újvidéki rovatról a belpolitikára.

– Nagy kihívás volt, amikor elkezdtem tudósítani a tartományi képviselőház munkájáról. A Siflis olyan főszerkesztő-helyettes volt, aki együtt ment terepre a fiatal újságírókkal. Ő is végigülte az üléseket, jegyzeteket és jelentést készített. Majd elolvasta a fiatalok írását, és elmondta, min kell változtatni, hogyan kellene megfogalmazni az információkat. Rengeteget segített. Bízott bennem, annak ellenére is, hogy nekem voltak kétségeim. Nem éreztem úgy, hogy fel lennék készülve arra, hogy egy év után a belpolitikai rovat munkatársa legyek. De Siflis azt mondta: tudod, kicsim, azt nem te mondod meg, hogy felkészült vagy-e, hanem én. Így kerültem a belpolitikára, ahol aztán nagyon felgyorsultak a mindennapok. Rengeteget dolgoztunk.

 A munka mellett biztosan jutott idő kikapcsolódásra is.

– Emlékszem, hogy minden hónapban ünnepeltük a szülinapokat. Voltak mérlegek, skorpiók, szüzek… Horoszkópjegy szerint csoportosodtak az ünnepeltek. Ilyenkor mindenki hozott valamit, összeültünk, vicceket meséltünk, rengeteget nevettünk, szórakoztunk. Volt egy történet, amelyet közkívánatra minden szülinapon el kellett mesélnem: a kabátsztorit. De a nyakkendős sztorit sem felejti el senki sem. Az utóbbi történet úgy kezdődött, hogy az egyik politikus kérte, küldjem el neki a róla készült fotókat. Elküldtem párat, nem volt megelégedve, kért más fotókat. Küldtem neki, újabbakat kért. A végén mind elküldtem, ami róla készült. Egyik sem tetszett neki, azt mondta, hogy majd inkább ő küld magáról képet. Kaptam is többet: kérte, hogy jelezzek vissza, melyiket választom. Még ezt is megtettem. Erre érkezett a válasz: „ez nem rossz kép, de van vele egy kis gond”. Ekkorra már sokan várták a huzavona lezárását. Elképzelni sem tudtuk, hogy mi lehet még a gond ennyi levelezgetés után. Kisvártatva megint csörgött a telefonom. Az illető politikus közölte velem, hogy „ez a nyakkendő már megjelent az újságban”. Erre már mindenki hahotázott a szerkesztőségben. Felkínáltam a lehetőséget, hogy Photoshoppal átalakítjuk a nyakkendőt. Látszólag belenyugodott, ám két perc múlva ismét zörgött a telefonom. Tájékoztatott, hogy az nem lesz jó, mert akkor majd mindenki megtudja, hogy mi történt. Hiába nyugtatgattam azzal, hogy senki nem tud meg semmit, hajthatatlan volt. Egyszer csak betipegett a szerkesztőségbe a titkárnője egy újabb fotóval… Szóval már annak idején is voltak különös igények. A mai napig nevet mindenki, amikor szóba kerül köztünk a nyakkendő.

 Ekkor már főszerkesztőként dolgozott. Hogyan élte meg a kinevezését?

– Bálint Sándornak, az előző főszerkesztőnek lejárt a megbízatása. Akkoriban alapítóként a tartományi képviselőház írt ki pályázatot a megüresedett posztra, amelyre kidolgozott programmal lehetett pályázni. Ezt a Magyar Szó hirdetőtáblájára is kifüggesztették, és a dolgozók választották ki a főszerkesztőt, a döntésüket pedig az alapító hagyta jóvá. 97 szavazattal támogattak meg a munkatársak. Engem tehát még a szerkesztőség választott meg: két évig töltöttem be ezt a posztot. Mozgalmas idők voltak, akkoriban bukott meg a szocialista párt. A Magyar Szóban is változások mentek végbe, akkoriban kezdte átvenni az alapítói jogokat a Magyar Nemzeti Tanács. Új igazgató érkezett, új pályázatot írtak ki, és 2002-ben a szerb sajtóban helyezkedtem el. A Građanski listnek dolgoztam, amikor a vajdasági magyar–szerb incidensekről készült sorozatomat díjjal ismerte el a Vajdasági Független Újságírók Egyesülete. De írtam a belgrádi Pressnek, a Kurirnak, majd a Dnevniknek is. Jól boldogultam a szerb médiában. Egyedül a Kurirnál éreztem azt, hogy nem találom a helyem: időnként olyan témákkal bíztak meg ugyanis, amelyek nagyon nem az én asztalom.

 Mi kell ahhoz, hogy az újságíró a megpróbáltatásokban is megőrizze önmagát, és hű maradjon a szakmához?

– Az újságírói hivatáshoz merészség kell, és valódi érdeklődés. Egyszer megkérdezték tőlem, hogy nem unom-e azt, hogy állandóan írok. Nem is értettem igazán a kérdést, mert az ellenkezője soha meg sem fordult a gondolataimban. Negyven éven át újságíró voltam, és soha nem fásultam el. Érdekeltek a témák, és mindig jó érzés volt írnom. Még ma is írogatok a közösségi oldalakon, nyugdíjasan is dolgoztam tiszteletdíjasként, és annak ellenére is mentem terepre, hogy nem vehettem fel a védőoltást a koronavírus-járvány idején. Interjúkat csináltam, témákat dolgoztam fel: ezeket nem lehet itthonról csinálni, az újságíró nem támaszkodhat kizárólag az internetre. Ez az, amit személy szerint felrovok a fiatal nemzedéknek: rettenetesen támaszkodnak az internetre, és ez nem célravezető. El kell olvasni mindent, de nem szabad ellenőrzés nélkül átvenni. Mindig az volt az álláspontom, hogy ha én hibázok, azt könnyebben elviselem, mint ha más hibázott, és azt gondolkodás nélkül továbbadtam. Manapság már sajnos odáig vezetett a tényeket semmibe vevő híresztelés, hogy az emberek el sem gondolkodnak azon, hogy az olvasott információ valós-e. Jó példa erre a Vajdaságban kószáló fekete párducról terjesztett híresztelés. Úgy éltették a megjelenéseit különböző felületeken, hogy közben senki fel nem tette a kérdést: hogy kószálhat egy fekete párduc egy évig Vajdaság területén? Senki sem vette a fáradságot, hogy utánanézzen a rendőrségnél, a katonaságnál vagy más illetékes szerveknél a történteknek. Pedig megerősítés nélkül az információ nem hír. Meg kell győződni arról, hogy az információ valós. Ragaszkodni kell a tényekhez. Mert az információ szent. És a hír is az. És ha ezt maga az újságíró nem így kezeli, akkor az olvasó miért higgye el neki azt, amit leír, miért érdekelje egyáltalán a mondandója?