Vízhiány, szomjazik a táj, kiszáradás, elsivatagosodás... Pedig a jelenséget figyelemmel követők szerint a csapadéknak nem a mértéke, hanem az eloszlása változott. Tehát egyre nagyobbak a különbségek a sok meg a kevés között, a történések pedig mindinkább a van meg a nincs váltakozása felé terelődnek.
Van-e átfogó megoldás a vízhiányra? Ha nagyon keresünk, biztosan találunk. A szakma bizonyos körei szerint megoldás van, és nem bonyolult. De ha ezt a megoldást választanánk – mondják ők –, akkor nem maradna annyi lenyúlni való, mint a záportározók meg a csatornák építésekor. A szakemberek hangoztatják, hogy a könnyen megvalósítható és hatékony megoldások alkalmazása előtt a problémákat kell feltérképezni. Ezeket részben szinte mindenki látja, de vannak bonyolult részek, amelyeket alkalmi vakság miatt nem akarunk észrevenni.
A síkvidéki tározók sorsa: volt tó, nincs tó (Fotó: Halász Noémi, Facebook)
A VIZEK JÖNNEK-MENNEK, DE NEM MARADNAK
A táj víztároló képessége a vízszabályozások és a mezőgazdaság miatt jelentősen visszaesett, ennek szárazság a következménye. A nehézgépes nagyüzemi földművelés következtében a talajban kialakult egy másodlagos vízzáró réteg, amiatt az őszi–téli, valamint a kora tavaszi és nyár eleji csapadék nem tud eltárolódni a talaj mélyebb rétegeiben. Ez megint csak szárazsággal jár. A talaj felső húsz-harminc centimétere a nyári melegben hamar kiszárad, nem marad benne olyan víz, amelynek elpárolgásával elegendő nedvesség kerülne a légkörbe, ezért nem lesz csapadék, és még kifejezettebb lesz a szárazság. Immár nincs őshonos növényzet, amely tárolná, majd párologtatná a vizet... És megint csak nem lesz csapadék... Van minderre megoldás? Állítólag, a szakma szerint, van.
Kezdjük azzal – mondja a szakemberek egyike-másika –, hogy visszaállítjuk a vizes élőhelyeket, a réteket, a legelőket... Elsősorban az összefüggő kihasználatlan területeken, de kisebb mértékben a mezőgazdasági földeken is. A téli időszak, valamint a hóolvadás többletvizeit el kell juttatni ezekre a területekre. Ennek hatására a talajszerkezet helyreáll, megtartja a nedvességet, a növények pedig további vizet kötnek meg, tehát lesz mit párologtatni, majd csapadék meg hűvösebb mikroklíma is lesz. Mindettől a mezőgazdaság nem fog összeomlani, ellenkezőleg... – mondják ők.
Úgy fest – nagy vonalakban meg vázolva –, ez talán működne is. Rajtban azonban zavaró, hogy mind a probléma, mind a megoldás ezeregynéhányszáz betűjellel körbeírható. Kíváncsiak vagyunk azonban arra, hogy a nehézgépes nagyüzemi mezőgazdaság bajnokai hogyan reagálnának a felkínált megoldásra. Még akkor is, ha mindez csak nagy vonalakban és vázolva került közforgalomban, és belefér öt mondatba. Persze, készülnek majd erről bőven lábjegyzetezett, meg vonatkozó irodalomjegyzékkel megpatkolt terjedelmes tanulmányok is, az öt mondat, bár tartalma ígéretes, emlékeztetőnek is rövid.
A VÍZTÁROZÓK ALKONYA
Már évek, sőt évtizedek óta visszatérő jelenség a tározók időszakos kiszáradása. A jelenség velejárója szabályszerűen a tömeges halpusztulás. Ez, mármint a kiszáradás, felveti a tározó kialakításának jogosultságát. A síkvidéki, kétségbeejtően sekély tározótavak ugyanis rendkívül sérülékenyek. Még a kis vízveszteségek is a víztükör jelentős zsugorodását eredményezik, emiatt csökken az élettér, az alacsony vízkészlet következtében az öntözés – leginkább emiatt alakították ki ezeket a tározókat – egykettőre elgereblyézi a vízi élet sorsát. A tározó kialakításakor ugyanis széles ívben megfeledkeztek arról, hogy feltöltődés is van a világon. Hiába határozzák meg az illetékesek a biológiai minimumot, és nem engedik ez alá a víztükröt, ha a vízfenék kitartóan emelkedik, és csökken a vízoszlop magassága. Figyelmen kívül hagyták azt is, hogy a tározót tápláló patak vízhozama aszályos időszakban a béka hátsó fertálya alá süllyed, és képtelen feljavítani a tó vérképét.
Két évvel ezelőtt a Csonoplyai-tó kiszáradásának voltunk a szemtanúi. Csak futólag mondjuk, hogy ennek a kiszáradásnak iszonyatos halpusztulás volt a velejárója. A dolog lényege, hogy az egykor jó hírű horgászvíznek nem volt jelentős tápláló vízfolyása, a környék lecsurgó vizeit halmozta, amikor volt mit halmozni. Aztán – a rossznyelvek szerint – a völgyzáró gát eresztős volt, és rosszul marasztalta a vizet. Ezt nem vehetjük biztosra. A lecsurgó vizek azonban megfogyatkoztak, és a népszerűsítő szövegek szerint helyenként három méter mély és ötven hektár kiterjedésű tó idővel megszűnt. Kereshettük a tavat, mint a gyermekdalban a buksi nyúl a kis patakot. Aztán nemrégiben a Bácskossuthfalvánál levő tározóban is halpusztulás történt, a szakemberek szerint a látványos vízfogyatkozás, a hőség, a kedvezőtlen oxigénháztartás... csapatmunkája eredményeként.
A DUZZASZTÁS NEM VÍZMEGTARTÁS
Sokszor szembetaláljuk magunkat azzal az állítással, hogy duzzasztógátak építésével a nagy folyókon sikeresen megoldható a vízhiány. Ne áltassuk magunkat, ezeket a létesítményeket nem a vízmegtartás, hanem a hajózás, az áramtermelés, olykor az idegenforgalom miatt építették. A sors iróniája, hogy a duzzasztásokra épp azért került sor, mert a szabályozásokkal rengeteg víztől fosztottuk meg magunkat. A duzzasztókat ugyanis kisvizek idején üzemeltetik, nagyvizek alkalmával a víztömegeket akadálytalanul engedik át rajtuk, lásd: Törökbecse.
Amikor még nem volt gátrendszer, nagy folyóink szinte minden évben hatalmas földterületeket öntöttek el. A szabályozások által az árhullámok levonulását gyorsították, valójában a kanyarulatok átmetszéséről, a folyó lerövidítéséről volt szó. A Tiszának ennek során egyharmada vált holtággá. A gond, hogy ezeket a meandereket akkor sem adták vissza a folyónak, amikor már megépült a gátrendszer. Így könnyebb volt, mert csak az új főmedret kellett gátak közé szorítani. Az újraélesztett kanyarulatokban azonban rengeteg víz férne el, különösen tavasszal, amikor a főmederben levővel nem tudunk mit kezdeni. Idén például – a kihasználatlan holtágak miatt – hét árhullámot engedtünk ki a gátak között semmi haszon fejében. Ez mennyi víz? Ha csupán másodpercenkénti száz köbméterrel számolunk, akkor 8,5 millió köbméter naponta.
EGYIK ZSEBBŐL A MÁSIKBA
A duzzasztás azonban ártalmas. Elvágja a víz által cipelt hordalék útját, és a folyó a duzzasztott szakaszán rakja le. Ekkor kezdetét veszi az eliszaposodás. Az ebből adódó élettani hátulütők felsorolását eltesszük máskorra. Akárcsak a halak vándorlásának elmaradását is. Mert ez történt a kiskörei és történik a törökbecsei duzzasztó felett is.
Szendőfi Balázs természetfotós, halkutató, filmes... az Ember alkotta para című dolgozatában írja: „A duzzasztók a vízhiányra és a klímaváltozásra is csak rövid távú megoldást jelentenek, ugyanakkor hosszabb távon inkább elősegítik a negatív folyamatokat. Egy folyón a duzzasztók láncolata képes kiszárítani a környezetét. Ez elsőre abszurdnak tűnhet, hiszen látszólag épp a víz elfolyásának lelassítása a duzzasztások célja. Ám a felgyorsult és egyenesre szabályozott alvíz megbontja a saját aljzatát, a kanyarok híján az oldalirányú mozgás energiáját lefelé történő mederrágássá változtatja. [...] Folyóink medrei a szabályozás óta egyre mélyebbre kopnak, a hordalék eltűnik, a vízszintek alacsonyabbak, és ez a környezet talajvizére is drámai elszívó hatást gyakorol. A duzzasztás miatt nem érkezik újabb hordalék, ez pedig tovább gyorsítja a talajvíz csökkenését a duzzasztó alatti szakaszokon. A felette lévő részek pedig a hordaléklerakódás miatt folyamatosan töltődnek, iszapolódnak fel... és hordalékcsapdaként működnek.”
A folyók duzzasztása csak átmenetileg kelti víznyerés látszatát, a gát feletti többlet a gát alatt hiányzik. A törökbecsei gátnak sem az a feladata, hogy marasztalja a vizet, hanem hogy a folyó szinten tartása által lehetővé tegye a DTD-csatorna bánáti ágának gravitációs feltöltését.
A duzzasztók lassan de biztosan mennek ki a divatból, tudományos és etikai szinten is kifelé áll a rúdjuk. A csatornaásásoké úgyszintén. Mert mivel indokolható az, hogy a Tisza meg a Duna vizét csatornásítva, és magasabb szintre szivattyúzva töltsük fel a frissiben ásott árkokat az életképtelen tározók élesztgetése végett? Ez nem vicc, úgy hírlik, van ilyen terv. Az elsivatagosodást a szabályozások, a csatornázások, a tározók kialakítása, a duzzasztások okozták. Ugyanezzel a megközelítéssel nem lehet orvosolni a helyzetet.
Nyitókép: Szendőfi Balázs kutató, és az alföldön szárazon maradt vízmérce (Fotó: Szendőfi Balázs archívumából)
