A szenttamási Krisztus-katonák egyedülálló húsvéti szokás Bácskában. A katonák feladata húsvétkor a szentsír folyamatos őrzése. A katonák a szentsírnál a nagypénteki sírba tételtől a feltámadásig szolgálnak. Egészen pontosan kettesével a jelképes szent sír előtt, kivont karddal, vigyázban, egymással szembe fordulva őrzik a sírt, ami régebben kettő, mostanában pedig fél órás váltásokkal a szombat esti feltámadási szentmiséig tart. A kucsmát a lányok díszítik ki, a katonák pedig az ünnepi hangulat fokozása céljából a szentmise ideje alatt vigyázban állnak az oltár mellett. Szenttamáson kisebb-nagyobb megszakításokkal a mai napig is él ez a szép húsvéti hagyomány.
Majoros Ferenc, egykori Krisztus-katona elmondta, annak idején ő is kivont karddal vigyázta a szent sírt, akárcsak édesapja és nagyapja. Régi fényképek és dokumentumok alapján bizonyítható, hogy ez a húsvéti szokás a két világháború között már élt Szenttamáson, és generációról generációra szállt. Ha csak az első világháborúig megyünk vissza – mert a nagyapja 1914-ben született –, akkor is több, mint 100 éves hagyományról beszélhetünk. Fényképekkel bizonyítható, hogy az 50-es évek elején újraélesztették. Akkoriban 12 fiú volt, később (1959-től – a szerző megjegyz.) pedig már lányok is csatlakoztak hozzájuk, tehát párokban vettek részt a feltámadási ceremónián, illetve a húsvétvasárnapi szentmisén.
‒ Az ő dolguk nagypénteken felállni a szentmisén, mikor Jézus Krisztust leteszik a sírba. A Krisztus-katonák elkezdik vigyázni a sírt, így nagyszombaton egész nap, a feltámadási miséig vigyázták. Valamikor a szentmise nem 7 órakor kezdődött, hanem éjfélkor, addig őrizték a sírt. Az utolsó pár Krisztus-katona a feltámadási misén, a körmenetnél hagyja el a sírt, ezzel jelképezve, hogy Jézus feltámadt. Húsvétvasárnapján ugyanúgy fent állnak az oltárnál, ünnepélyesebbé téve a húsvéti ünnepet, a vasárnapi szentmisét – magyarázta Majoros Ferenc. Mint mondta, a Krisztus-katonák betanítását nagyapjától az apja vette át, ő pedig tőle, és kisebb megszakításokkal ez a hagyomány egészen a 80-as évek elejéig élt, majd megszűnt.
‒ A nyolcvanas évek végén, pontosabban 1988-ban a néhai Bezalló István, Brasnyó Gergely és Gertner Sándor eljöttek hozzánk, s az apámmal megbeszélték, hogy húsvétkor felelevenítik ezt a szép hagyományt. Újraindult tehát a sírvigyázás, jómagam is közéjük álltam. A fiatal fiúk tanítását Gergő bácsi kérésére 1999-ben vettem át, és egészen 2007-ig sikerült minden évben megszervezni a sír őrzését. Utána egy újabb szünet következett, míg 2015-ben Bergel Ákos felkért, hogy kezdjük el újra a katonák betanítását – mesélte Ferenc.
– Igen nehezen indult újra, hiszen nehéz volt beszerezni a kellékeket, főleg az öltözéket, a csizmákat és a báránybőr sipkát, vagy ahogy errefelé mondják, a kucsmát. Valamikor a Krisztus-katonák nagykorú legények voltak, manapság viszont túlnyomórészt középiskolások, ami ugyancsak bonyolítja a betanítást, hiszen többségük ingázó diák, emiatt nehezen lehet összehangolni a próbákat. A Hagyományápolók Klubjának segítségével sikerült megoldani az öltözéket, azzal, hogy már a lányok is népviseletbe öltöznek, ami még inkább ünnepélyessé teszi ezt a szép szokást. Az idén 10 önkéntesünk van, csaknem mindannyian „veteránok“, azaz többször is vállalták a feladatot. Fontos, hogy fenntartsuk Szenttamásnak ezt a hagyományát, ameddig csak lehet – mondta a katonák tanítómestere.
Bergel Ákos több évig volt Krisztus-katona és oktató is:
− 1995-ben az iskolában hallottam először erről a régi szenttamási hagyományról. Odahaza elmeséltem édesapámnak, és csak ekkor derült ki, hogy annakidején ő is őrizte a szent sírt. Előkerültek a régi fényképek, amelyeken az apám büszkén feszít a fekete öltönyben, bőrcsizmában, kucsmában és karddal az oldalán. Innentől nyolc éven át én is beálltam Krisztus-katonának, és elmondhatom, hogy kései gyermekkoromnak és felnőtté-válásomnak ez az egyik legszebb emléke. 2007-től szünet következett, majd 2015-ben a szenttamási Hagyományápoló Klub tagjaként felkerestem Majoros Ferencet és megkértem, segítsen a hagyomány újraélesztésében. Örültem, hogy beleegyezett és az első sikeres év után megsúgta, hogy valójában pont ez a szervezeti háttér és közösségi tenni akarás az, ami korábban hiányzott – fogalmazott Ákos.
Szavai szerint a Krisztus-katonák nagypéntek estétől a feltámadási szentmiséig folyamatosan őrzik Krisztus sírját a templomban. Az esti, feltámadási mise alatt a 12 katona felsorakozik az oltár jobb és bal oldalán, és mozdulatlanul, vigyázzban végigállja a másfél órás ceremóniát. Napközben, párokban történik az őrzés és fél óránként van a váltás. Minden váltás alkalmával tisztelegnek az őket leváltó két társuk előtt. A tisztelgés a kardok hegyének egyszerre történő összeérintése. A be- és kivonulás, a tisztelgés, sőt még a kard kivonása és tokba helyezése is lépésekre van osztva, melyeket jelre, fejbiccentésre vagy boka-összecsapásra kell végrehajtani. Így elegendő gyakorlással egy gyönyörűen összehangolt mozgást lát a szemlélő. A kardok nem valódiak és életlenek. Hozzátette, Majoros Ferenc egyszer úgy fogalmazott, hogy a templom mint helyszín már önmagában elég kellene legyen ahhoz, hogy a fiatalok fegyelmezzék önmagukat. Aki erre nem képes, annak nincs helye a Krisztus-katonák között. A toborzás általában két hónappal húsvét előtt történik. Krisztus-katona a régi időkben csak katonaviselt fiatalember lehetett, újabban a fiúk inkább az általános iskola felsőbb osztályaiból és a középiskolás korosztály közül kerülnek ki.
Kraszulyák István 1959-ben és 1960-ban volt Krisztus-katona. Elmondása szerint Rencsár József ajánlatára került be a csapatba.
− Ami az öltözéket illeti, a fehér ing mellett kötelező volt a fekete vagy sötétkék öltöny, a priccses nadrág, a gyűrött szárú bőrcsizma és a fekete színű asztragán sipka, amit errefelé kucsmának ismernek. Utóbbira nagypénteken és nagyszombaton zöld tuja ágacska, húsvétvasárnap pedig cintus került, amit a kísérő lányok varrtak rá. A gyakorlat és a mozdulatok tanulása mellett a készülődéshez hozzátartozott a kardok csiszolása, hiszen bádogból készültek, és gyorsan rozsdásodtak. Megkentük olajjal a tokot és a kardot is, így könnyebben csúszott. Ki kell emelni, hogy volt két eredeti huszárkard is – ezt azok viselték, akik több alkalommal voltak Krisztus-katonák − a többi egyszerű bádogból készült – sorolta István.
Elmesélte, hogy a sírban lévő Jézus őrzése nagypénteken délután kezdődött, és késő estig tartott, szombaton pedig egész nap és este őrt álltak, ugyanis éjfélkor kezdődött a feltámadási szertartás. Másnap, az ünnepi szentmisét követően, a körmenetre került sor, amikor a Krisztus-katonák és kísérőik a pappal és a hívőkkel együtt körbejárták a templomot.
− Nagypéntektől a szent sírnál ketten álltunk és kétóránként váltottuk egymást. A helyet tokban tartott karddal közelítettük meg, beálltunk a váltásra váró katona mögé, az félreállt, mi egy lépést előre léptünk – vagyis a helyébe – majd mindannyian kirántottuk és a levegőben összetettük a négy kard hegyét. A két félreállt katona kiment a templomból, mi pedig két órát vigyáztuk a sírt, majd jött az újabb váltás. A vasárnapi nagymisén felmentünk az oltárhoz, hatan az egyik oldalra, hatan pedig a másikra álltunk. A szentmise idején csaknem két órán át vigyázzba kellett állni, ami a három nap alatt a legnehezebb feladatnak számított – magyarázta Kraszulyák István.
Szavai szerint a templomból történő kivonuláskor a katonák előre mentek az ajtóig, ahol újra megálltak, hatan álltak az egyik, hatan pedig a másik oldalon. A kardokat a levegőben keresztbe tették, a plébános pedig átvonult a kardok alatt, majd mindannyian (a lányokkal) elkísérték a plébánia bejáratáig, amivel véget ért a húsvéti egyházi szertartás.
Hodonicki (Tóth) Gizella elmondása szerint nagyon szép, egyedi hagyományról van szó, ami kisebb megszakításokkal ugyan, de a mai napig is él a településen:
− Mindössze egyszer voltam Krisztus-katona kísérője, mégpedig 15 évesen, 1959-ben. Emlékezetes húsvét maradt, hiszen furcsa dolog történt. Amikor vége lett az ünnepi misének, kivonultunk a templom bejáratához, ahol kivont kardokkal várták a katonák az atyát, hogy elkísérjük a plébánia épületéig, a hagyomány szerint itt elköszön a hívektől. Sóti Máté atya azonban megviccelt bennünket, és a sekrestyénél lévő oldalajtón keresztül kiosont a templomból, és a plébánia bejáratánál lévő lépcsőknél nevetett azon, hogy sikerült „megszökni” a katonáktól – magyarázta Gizella. Hozzátette, a jól sikerült tréfát később évekig mesélték egymásnak a szenttamásiak.
−A lányok készítették a kucsmákra a díszeket. Nagypénteken egy-egy kisebb zöld színű tujalevél, húsvétvasárnap pedig fehér vagy rózsaszínű cintus virág került a fiúk kucsmájára – mindegyikre egyforma színű − amit feltűztünk, vagy odavarrtunk. A szombat esti feltámadásnál kapcsolódtunk be az ünnepi folyamatba, vagyis onnantól kísértük a katonákat. Mindannyian ünneplőbe öltöztünk, Szilvia nővér készített mindenkinek egy-egy gyertyát, amit szépen feldíszített. Pontosan meg volt határozva, hogy ezeket mikor kell meggyújtani, így még ünnepélyesebb volt az egész folyamat – mondta Gizella.
A szenttamási Horgász József három alkalommal volt Krisztus-katona. Először 1970-ben, utoljára pedig 1972-ben, ugyanis a következő évben bevonult a hadseregbe. A szabályok értelmében a sorkatonaságot szolgált legények nem őrizhették Jézus sírját.
− Bár az akkori rendszer szerint „nem volt divat“, mi, fiatalok minden vasárnap és egyházi ünnepkor jártunk templomba, így miután felkértek, hogy legyek Krisztus-katona, örömmel elvállaltam. Az ünnep előtt néhány hétig bejártunk a templomba gyakorolni, hogy mit és hogyan kell csinálni, bevonulni, őrt állni, vigyázzban megfordulni stb. Közben a hittanteremben előkészítettük az öltözéket is, felpróbáltuk a csizmákat, fényesítettük a kardokat, a lányok pedig rávarrták a kucsma jobb vagy bal oldalára a virágokat. Erre külön oda kellett figyelni, mert nem mindegy, hogy melyik oldalon álltunk a sírnál, illetve a menetben, a virágnak pedig mindig kifelé kellett „nézni“ – magyarázta József.
Szavai szerint a húsvétvasárnapi szentmise után a katonák és párjaik a hittanteremben maradtak, ahol – miután átadták a kardokat és a csizmákat − az étel és ital mellett lemezjátszóról szólt a zene. A vidám, táncos délután sokszor az esti órákig tartott, és a fiatalok számára sokat jelentett, ugyanis akkoriban nem volt diszkó és kávézó, ahol táncolni lehetett volna. A megsárgult fényképeket nézegetve hozzátette, az ötven évvel ezelőtti események élete legszebb évei voltak, örök és szép emlékek maradnak.
