Szarvas Péter atya Temerinben született 1939. február 3-án. Édesapja András, édesanyja Katalin (pár évvel ezelőtt mindkettőjük emlékére, védőszentjüket megmintázva külön vitrázst készíttetett a szenttamási templomban – a szerző megj.). Öten voltak testvérek (Anna, Sándor, Borbála, Péter és Margit), Péter a negyedik gyermekként született a családban. Elmondása szerint mindig is alacsony termetű, vézna gyerek volt, többen azt mondták rá, hogy „kár volt neki megszületni”.
A temerini templomudvarban (akkor még nem volt meg a mai plébánia épülete) 1972. július 2-án egyszerre volt a pappá szentelése és az újmiséje is.
– 1964. augusztus elején döntöttem el, hogy pap leszek. Jelentkeztem a Paulinumba, de nem vettek fel. Azt mondták, küldjem el az irataimat, hátha más püspökségen felvesznek. Nem küldtem el az irataimat, hanem másnap újra felmentem Szabadkára. Marin Šemudvarac akkori igazgató két órán át minden tantárgyból alaposan kikérdezett, és tekintettel arra, hogy szinte minden kérdésére tudtam felelni, azt mondta, szeptembertől „próbaidőre” felvesznek a nálam tíz évvel fiatalabbak közé. De ha nem megy a tanulás, akkor elküldenek. Ezt követően egyenesen a székesegyházba mentem, ahol hálát adtam a Jóistennek, hogy felvesznek. Szent Ágoston napja volt, azóta tisztelem Szent Ágoston püspököt. Ezért jártam sokszor a szenttamási gyerekekkel és Sziveri Géza tanár úrral az aradi vértanúk napján Elemérre, mert az ottani templomot Szent Ágoston tiszteletére szentelték fel.
– Nagyon szerettem az akkori plébánost, Vondra Gyula atyát, aki miután értesült a „sikeres felvételiről”, a litánia után azonnal elmondta a híveknek, hogy hamarosan új kispap költözik Szabadkára. Nagy volt a meglepetés, amikor megtudták az emberek, hogy az üvegesmesterből pap lesz. Augusztus végén már csomagoltam, mert szeptember 5-én kezdődött a tanítás. A vasútállomásra szüleim kísértek ki, ahol összefutottunk Jánosi Ferenc magyartanárral, aki érdeklődött, hogy hova utazom. Amikor szüleim elmondták, hogy Szabadkára, azt válaszolta, hogy hetedikes koromban azt írtam az írásbeli dolgozatban, hogy „egyszer majd pap leszek”. Sok mese van erről, hogy én mindig pap akartam lenni. Érdekes lesz, ha elmondom?
– Nagyanyám a temerini plébánián volt szakácsné, és bár később elhagyta az állását, a plébániával való szoros kapcsolat megmaradt. Szülikével (ahogy én neveztem) sokat bejártam, és mivel allergiás voltam az anyatejre, nedves zsebkendőbe csavart kenyérhéját szopogattam, és ettől mindig jóllakottnak éreztem magam. Történt mindez Kopping Gáspár plébános idejében (aki 1945-ben gyűjtőtáborba került, ahol kegyetlenül megkínozták, így szabadulása után hamarosan meghalt [Csorba, 2013]). Négyéves koromtól egészen huszonéves koromig rendszeresen ministráltam. Még télen, nagy hóban sem maradtam el a szentmiséről, hanem faklumpában minden vasárnap begyalogoltam a falu széléről (a Rákóczi utcában laktunk) a templomba. Kopping atya már akkor kérdezgette tőlem, hogy mi leszek, ha felnövök, azt válaszoltam, hogy plébános, mert akkor meg tudom kérni Kati nénit (a későbbi szakácsnét), hogy vágja le nekem a nagy pulykát, mert folyton megzavar az udvaron. Nem emlékszem rá, de azt mondták, hogy a későbbiekben többször is azt írtam és mondtam, hogy egyszer pap leszek. Olyan alacsony voltam, hogy ministránsként alig tudtam a misekönyvet feltenni az oltárra, többször átesett a fejem felett. Akkoriban ragadt rám a Kis Kopping elnevezés. Tréfásan hangzik, de úgy látszik, a Jóisten komolyan vette a fogadalmat, és teljesült a vágyam.
Egyesével írom a kérdéseket, Péter atya pedig a jegyzetfüzetből kitépett lapokat elolvasva válaszol. Többször látom rajta, hogy gondolataiban kutatva idézi fel a múlt egy-egy töredékét, miközben az asztalon lévő diktafon folyamatosan rögzíti az elhangzottakat. A szüneteket is. Sokan tudják, hogy az atya fiatal korától rosszul hall, idővel a hallása egyre romlott, ma pedig sajnos már hallókészülék segítségével sem tud kommunikálni. Ennek ellenére jól megértjük egymást, hiszen szájról (is) olvas, így a kérdéseket fel is olvasom neki.
Elmesélte, hogy a háborúban édesapját táborba vitték, és miközben az orosz katonatisztek sáros csizmával feküdtek az ágyakba, a gyerekek a szülikével együtt a kemence tetején húzták meg magukat.
– Mivel az óvoda megszűnt, így könyörögtem otthon, hogy engedjenek a bátyámmal iskolába. Először hallani sem akartak róla, hiszen 1944-ben mindössze ötéves voltam, de bizonyítottam, és korán befejeztem az első osztályt. A második osztályban már elsőáldozó voltam. Megboldogult Tóth József atya (1947-ben bebörtönözték, Vondra atya jött a helyébe) két évvel a felszabadulás után jelentette be, hogy a hittant nem tartják tovább az iskolában, csak a templomban (7 Nap, 1948). Harmadik osztályban Balogh Eszter tanítónőnél írtunk egy fogalmazást, amiben ugyancsak azt írtam, hogy pap leszek, mert a pap a lelkek orvosa – mesélte az atya.
Szavai szerint kitűnő tanulóként fejezte be a hét osztályt, de mivel csak tizenkét éves volt, sehova sem vették fel. Inasnak és középiskolásnak is túl fiatal volt, a nyolcadik osztályt 1951/52-ben szerb nyelven fejezte be, majd Újvidékre került, ahol az üveges- és képkeretkészítő szakmában végül inas lett. 1957-ben Verbászon segédként kezdett dolgozni, de pár hónap után visszakerült Újvidékre, ahol bátyja, Sándor segítségével eleinte egy képkeretezőnél dolgozott. 1961-ben letette a mestervizsgát, majd huszonegy évesen mint üvegező és üvegcsiszoló a ma is működő Alba vállalatban kapott munkát. Elmondta, szerette a szakmáját, jól keresett, rengeteget utazott és dolgozott, bejárta csaknem az egész Jugoszláviát. Közben amatőrként sokat énekelt, színészkedett is.
– A piacközben volt egy kisebb terem, ahova a barátokkal biliárdozni jártunk. Egyik alkalommal úgy adódott, hogy késő este hazakísértem egy lányt, akinek eléggé csúnya volt a szavajárása. Útközben figyelmeztettem, hogy ne káromkodjon, hiszen csaknem az egész társaság jár a templomba, ráadásul ministrálok is. Azzal vágott vissza, hogy: „Miért ne, hiszen te nem vagy pap!” Ezt válaszoltam neki: „Még nem vagyok, de lehetek.” Mindez 1964-ben történt, és még abban az évben beiratkoztam a Paulinumba – mesélte Péter atya, aki a későbbi években sokat kamatoztatta szakmai tudását, hiszen a szenttamási templomban az összes ablakot megjavította, kicserélte.
– Miután az első évet befejeztem, bevonultam katonának, de nem sokáig maradtam, hiszen a katonai szakorvosok szerint (is) rossz volt a hallásom. Hazaküldtek. Beiratkoztam a második osztályba, közben kértem az igazgatót, hogy adják ide a harmadik osztályos anyagot is, mert egy év alatt két osztályt szeretnék befejezni. Összejött a dolog, Šemudvarac igazgató pedig később kijárta azt, hogy rendkívüli hallgatóként elküldjenek Zágrábba, a teológiára. Két év után kértem a teológia vezetőségét, hogy ismerjék el a diplomámat középiskolának, hiszen magas szakképesítésű üveges voltam, ami meg is történt. Így a hatodik szemeszterben diplomáztam. Kértem Zvekanović Mátyás akkori püspököt – aki igencsak meglepődött, amikor meglátta a diplomát –, hogy Temerinben szenteljenek pappá. Közben agyvérzésben meghalt főtisztelendő Vondra Gyula atya, aki minden bizonnyal „fentről” is ügyelt rám, így 1971-ben diakónussá, majd 1972-ben pappá szenteltek – emlékezett vissza Szarvas Péter atya.
A felszentelést követően egy hónapig maradt Temerinben, a telepi kápolnában, az első állomáshelye pedig Péterréve volt, ahol csaknem három hónapig maradt.
Juhász György atya váltotta fel. Szép emlékként maradt meg benne a papi kezdet ebben a bácskai kis faluban. Azon a napon, amikor el kellett foglalnia első segédlelkészi helyét Péterrévén, kora reggel elutaztak édesanyjával Tekijára, a havas Boldogasszony-búcsúra. Csak a helyszínen tudták meg, hogy nincs másik magyar ajkú pap, viszont a szentmisét magyar nyelven kellett végezni. Beültették a gyóntatószékbe, több száz magyar zarándok jött gyónni, emiatt jócskán késett a szentmise, amire nem igazán volt felkészülve, hiszen nem volt rá ideje.
– Hirtelen nagy zivatar keletkezett, ezért az evangéliumot már átázva a kegytemplomban kellett felolvasni, gyertyafénynél, mert időközben az áramot is elvették. A prédikációt azzal a régi szép egyházi énekkel kezdtem, melynek a kezdete: „Gyászba borult egek, háborgó tengerek Csillaga, Mária…” Magam sem tudom, honnan jöttek elő a mondatok, de a mise után a zarándokok körülvettek és dicsértek. A következő vasárnap Péterrévén is körülvettek a hívek, akik részt vettek a tekijai szentmisén, és örültek, hogy a „kisatyájuk” leszek. Még évek után is, amikor gyónóbúcsúkra mentem, a péterréveiek emlegették azt a tekijai búcsút. Innen Adára kerültem, az ottani idős plébános mellé. 1973 novemberétől ’74 márciusáig Gunarason és környékén működtem önállóan, majd visszakerültem Adára. 1977 őszén helyezett a főpásztor Szenttamásra, ahol negyvenkét évig szolgáltam a híveket.
A folyamatos beszélgetés itt ismét elakadt, az atya újra gondolataiban kutatott, felidézte a négy évtized alatt történt szép és kevésbé szép eseményeket. Megkértem, hogy próbálja meg összefoglalni mindazt, amire emlékszik, mire mosolyogva legyintett, hogy azt nem lehet, mert ehhez legalább két jegyzetfüzetre lenne szükség. Magam is tisztában vagyok ezzel, hiszen közvetlenül is együttműködtünk az atyával. Rádiós műsorok, tudósítások készültek, sok (élő) közvetítés is volt a templomból, amelyek fő célja az igehirdetés, közösségünk hitben és lélekben való megerősítése, az egyházi ünnepek közös ünneplése, a szentségekre történő felkészítés volt. Valóban nehéz lenne felsorolni mindazt, ami a templom, a plébánia, a katolikus temető stb. „beruházásait” illeti, ezért csupán néhányról teszünk említést: Péter atya nevéhez fűződik a kistemplom elkerítése és fűtése, a teljes templom és a plébánia épületének szigetelése, a központi fűtés bevezetése, a teljesen új templomtető, a padlófűtés, a nyolc új vitrázs, a felújított orgona, a templomkerítés, a Szentháromság-szobor áthelyezése és felújítása, a megújult templom előtti tér…
Mi, szenttamásiak apró termete ellenére lélekben erős és stabil emberként ismerjük, aki törött karral, repedt kulcscsonttal is megtartotta a szentmiséket, többször is baleset érte, az agyvérzést követően újra megtanult beszélni, járni, örökmozgó ember volt és maradt. Sokszor elismételte a templomban és azon kívül is: Szeret minket az Isten.
Péter atya megmutatja ötvenéves újmisés ruháját, amelyet 1972-ben az újvidéki nővérek varrtak (Fotó: Paraczky László)
Jelenleg a szabadkai papi otthonban, a Jozefinumban tölti idős, a hétköznapi zajoktól csöndes napjait, ahol sok időt szentel szeretett virágainak, naponta misézik az ottani kápolnában, és havonta egyszer vendégül látja Marietta és Jácinta nővért, akikkel több mint negyven éven át együtt szolgálták a szenttamási híveket.
Együtt örült, ünnepelt és szomorkodott a hívekkel. Mindez azonban már egy másik történet. S végül: Isten éltesse az aranymisés Szarvas Péter atyát!
Források:
Csorba Béla: Csábító formák, titkos jelentések. Létünk, 2013. 1. sz. 150. o.
7 Nap, 1948. december 1.
Nyitókép: Szarvas Péter atya jelenleg kedvenc virágaival foglalja el magát (Fotó: Paraczky László)
