A kúlai szövetgyár egy teljes évszázadon keresztül óriási jelentőséggel bírt nemcsak a vajdasági kisváros életében, hanem a Jugoszláv Királyságban és a későbbi Jugoszláviában is. A múlt század ’70-es éveiben például a helyi Iskra armatúragyár, a Sloboda szövetgyár, az Eterna bőrgyár és a Josip Kramer bútorgyár mintegy 5000 helyi és környékbeli dolgozónak biztosított munkát, azaz legalább kétszer, vagy háromszor ennyi embernek megélhetést. Hullámvölgyek mindig és mindenhol voltak, így például az első világháború után, vagy a nagy gazdasági világválság (1929−1931) idején, de sikeresen átvészeltek minden időszakot. A legnagyobb válság, a ’90-es évek délszláv háborúi, és a hiperinfláció azonban térdre késztette a legerősebb gyárakat és vállalatokat Kúlán (is). Innentől pedig már egyik sem tudott igazából felállni, a gyáróriások alaposan megkopott fényét már nem lehetett visszahozni.
A Ferenc-csatorna innenső partján ülve próbálok fotózni. A túloldalon az Alsóvárosban található, csaknem 25 éve nem működő Sloboda szövetgyár szomorú képe rajzolódik ki. Zöld indaszerű növény nőtte be, akár a mesékben. Miután kutatni kezdtem az egykori gyár múltját, rájöttem, hogy hatalmas anyagról van szó, és hogy a 100 éves történetet egyszerűen lehetetlen egy oldalnyi terjedelemben bemutatni, ezért megkerestem azokat, akik egykoron dolgoztak a gyárban, hogy próbálják meg a lap olvasóinak felvázolni azokat a jelentős tényezőket, amelyek az egykoron 1300 dolgozót foglalkoztató gyárból megmaradtak az emlékezetükben.
A gyárat először 1895-ben kisipari varrodaként említi a történelem (Ačanski, 2011), majd ugyanott 1905-ben Fejes és Nagy czég elnevezéssel megalakult a Kulai gyapjúfonó és szövetgyár. „…ekkor az állam 15.000 kor. értékű géppel segélyezte. A czég 1905-ben alakult átközkereseti s 1909 januárban részvény-társasággá, 600.000 kor. alaptőkével. Alapítói Baloghy Ernő, Fernbach Péter, Fernbach Károly, Geyer Péter, Falcione Lajos, s a Fejes és Nagy czég, a mely 100.000 koronával lépett be. A gyár készít egyenruházati czélokra való szöveteket, síma és mintázott seviot- és lodenszövetet s női moldon-szöveteket; elárusítja nagyban és kicsinyben. A gyár területe 1400 négyzetöl és hét épülettömbből áll. Hajtóerő egy 120 lóerejű gőzgép, amely villamosvilágítást is szolgáltat. A munkások száma 55, ebből nők 36-an vannak. Napi termelési képessége 300 m szövet” (Borovszky, 1909).
A gyár 1911-ig üzemelt, majd műszaki és technikai okokból megszűnt a termelés. 1916-tól új tulajdonos, Francz Brandecker szövőmester veszi át a gyárat, átszervezi a munkát, majd rövid idő alatt újraindul a termelés. 1924-től több vállalkozó is társul a gyárhoz, és létrejön a Francz Brandecker betéti társaság, amely egészen 1940-ig működik, ezt követően pedig részvénytársasággá alakul. Közben 1932-ben tovább bővítik a termelést, 1938-ban pedig nagyobb beruházások történtek (új épületek épültek, új gépek stb.). A második világháborút követően a gyár állami kézre kerül, 1946-ban felveszi a Sloboda nevet, de nyersanyag és szakkáder hiánya miatt 1958-ig nem történtek jelentősebb beruházások. (Pleše, 1982) Az ’58-as év jelentette az igazi fordulópontot a gyár életében, új épületekkel gazdagodott, a meglévő gépek 2/3 részét újakra cserélték, és innentől számítható az 1200-1300 dolgozót foglalkoztató szövetgyár felemelkedése. A gyapjút Ausztráliából és Nagy-Britanniából hozták be, így a kiváló (100 százalékos) gyapjúból készült kúlai szövetnek gyorsan híre ment, az egykori jugoszláv és külföldi konfekciós üzemek képviselői egymásnak adták a kilincset.
A GYAPJÚ ELŐKÉSZÍTÉSE
Első beszélgetőtársam Hugyik Pál, aki a horvátországi Erdődön (Erdut) született, az általános iskolát is ott fejezte be, majd idősebb nőtestvére után Kúlára költözött. 1973-ban szakképzett férfiszabóként került ki az akkori „inasiskolából”. 1975-ben szülei után ment Németországba, de csak két évig maradt. A ma már nyugdíjas szabómester elmondta, hogy a sorkatonai szolgálatot követően került a kúlai szövetgyárba:
− Azon a részlegen kezdtem dolgozni, ahol a gyapjút vették át. Ez a „legalacsonyabb” munkahelynek számított akkoriban, a fizetés kicsi volt, a munka pedig kemény fizikai meló. Egy nagyobb kb.10-szer 20 méteres helyiségben a Vuk névre keresztelt óriási gépen dolgoztunk, ami tulajdonképpen szétszaggatta a beérkezett bálákat, a tépett anyagból egy nagyobb, csaknem 1,5 méter magas „ágy” készült. Mikor befejeztük, 180 fokban megfordítottuk a gépet, és kezdődött a munka elölről, azaz a Farkas a már tépett gyapjút még kisebb darabokra tépte, kb. 30-40 centiméter volt az elvárt hosszúság. Három műszakban dolgoztunk és kemény munka volt, hiszen néha 7 tonna gyapjút is átfordítottunk egyszerre. Negyed- és ötödmagammal csináltuk, a tépett gyapjút pedig 1-szer 1 méteres nagy zsákokba szedtük. Innen a „nyersanyag” továbbkerült a csaknem 30 méter hosszú ritkítógéphez, amely a gyapjút nagyon vékony rétegre szedte szét. Három évig dolgoztam itt, majd áthelyeztek a készáru-raktárba raktáros- és nyilvántartónak. Itt a szövetanyagok rolnira feltekerve álltak a polcokon. Egy-egy ilyen (erős kartonból készült) rolnira általában 40-50 méter anyagot tekert a gép, így nem gyűrődött és könnyebb volt szállítani. Négykerekű kis kocsikon toltuk az üzemből a raktárba az árut, ahonnan a Szlovéniában, Boszniában működő varróüzemekhez, „konfekciósokhoz” szállították. Minden egyes rolni számozva volt, minőség, hosszúság, szín stb. szerint, így pontos nyilvántartást vezettünk arról, amit kiszállítottak a gyárból – magyarázta Hugyik Pál. A kérdésre, hogy tulajdonképpen milyen anyagok készültek elmondta, hogy nagyon sokfajta szövetet gyártottak, a posztó mellett leginkább kangárt, buklét, tweedet, shetlandot, velúrt stb. A vékonyabb, finomabb anyag a varrodákba került, ezekből zakók, öltönyök, divatos ruhák készültek, a vastagabb, ismertebb nevén durva szövetből pedig télikabátokat, takarókat gyártott az éppen vásárló cég. Hogy mennyit termeltek? Négy kamion − három nagyobb és egy kisebb – szállította a gyárból a kész szövetanyagot, és mint beszélgetőtársam elmondta, ezeket heti három alkalommal telerakták. Így már sokkal érthetőbb a kúlai gyáróriás jelentősége. Hugyik Pál elmondta azt is, hogy miután 1997-ben nyugdíjba vonult, folytatta a szövettel való munkát, a gyárban szerzett tudást úgy kamatoztatta, hogy saját vállalkozást, pontosabban rőfösüzletet nyitott Verbászon.
A SZÖVETFONÁS
Bálint-Rigó Edit textilszakot fejezett be Kúlán és 1969-ben kezdett el dolgozni a szövetgyárban. Elmondta, hogy akkoriban három új fonórészleg épült, az öregfonó, a kangárfonó, később pedig az úgynevezett újfonó rész, és a szakirányú iskolát végzettek szinte azonnal kaptak munkát:
− Hosszú ideig olyan részlegben dolgoztam, ahol hatalmas volt a zaj, olyannyira, hogy a szövőgépek csattogásától még beszélni sem tudtunk egymással. Így már 32,5 munkaév után nyugdíjba vonulhattam. Eleinte minden részlegben dolgoztunk, mert a munkavezetőnk folyamatosan kísérte azokat a helyeket, ahol szükség volt a kisegítő munkaerőre, később kerültem a szövőkhöz. Általában az úgynevezett háromcsónakos szövőgépen dolgoztam, amelyen ha többszínű gyapjú készült, minden csónakon más színű gyapjú jött be. A mintákat a gép papírmintáról olvasta le, a minőség pedig szorosan kötődött a fonál minőségéhez – magyarázta beszélgetőtársunk. Elmondta, hogy az öreg gépeket idővel korszerűbb, Olaszországból behozott gépekre cserélték, azokon is gyorsan megtanultak dolgozni. Nagyon finom és jó minőségű szövetet gyártottak, amit főleg Oroszországba, Angliába, Olaszországba szállítottak, de a világ több államába is exportáltak. A textilkiállításokon a gyár termékeit több alkalommal Zlatna košuta díjjal tüntették ki, ami azért volt jó, mert az elismerést követően nőtt a külföldi partnerek és konfekciós üzemek érdeklődése, még több szerződést kötött a gyár, egyúttal pedig újabb dolgozók jutottak álláshoz.
− Egy-egy váltásban mintegy 200 szövő dolgozott, néha 3, néha 4 váltásban. Fontos kiemelni, hogy egy-egy gépen általában ugyanazon személyek dolgoztak, így pontosan tudtuk, hogy az előttünk és utánunk jövő munkatárs pontosan mire képes, hogyan hagyta ott a gépet, vagy hol hagyta abba a munkát. Innen a szülési szabadság után az előkészítőbe kerültem, ahol annyival volt könnyebb, hogy zajmentes munkahely volt. Itt készültek azok a fonalak, fonálkötegek, amelyeket felraktak a gépekre. A tervezőktől elkaptunk minden ezzel kapcsolatos tudnivalót, és ez alapján fűztük be a fonalat – sorolta Edit.
ÓVODA ÉS MEDENCE ÉPÜLT
Miközben szünetet tartunk, látom, hogy gondolatai között kutatva visszaevez a múltba, és többször is felsóhajt:
− Tudja, nekem az egész fiatalságom a gyárban maradt, az életem nagy része ide kötődött. Ugyanis a község rekreációs központot, óvodát és medencét is épített a gyár telkén, amit az ott dolgozók és gyerekeik ingyenesen használtak. Nagyon sokszor vittem a táskában a törülközőt és a fürdőruhát, munka után pedig nem haza, hanem a medencére mentünk. Fiatalok voltunk, barátkoztunk, fürödtünk, élveztük az életet. Nem beszélve a közös hazai és külföldi kirándulásokról, nyaralásokról, amelyeket a gyár saját autóbuszával az ott dolgozók számára szervezett. Saját (képzett) tűzoltócsapatunk volt, amely sorra nyerte az országos versenyeket. Könyvtár is működött a gyárban. Szinte felsorolni is nehéz mi mindent éltünk meg a három évtized alatt. Ezt az időszakot és a szép emlékeket semmi sem helyettesítheti és senki sem veheti el tőlünk – fogalmazott Bálint-Rigó Edit.
Pálos Zita 1964-ben fejezte be a hároméves textilipari szakközépiskolát és azonnal elkezdett dolgozni a gyárban. A befűző osztályra került, ők voltak azok, akik előkészítették a szövést, azaz a megadott rajzok alapján csinálták a mintákat. 32 évig maradt, innen vonult nyugdíjba:
− A mi termünk talán az egyetlen kisebb helyiség volt a gyárban. A befűzést követően kialakult a mintasor, amit mi csináltunk. Innen ment ki az üzembe mindaz, amit felkötöttek a gépekre, és ami alapján azután a megfelelő mintázatú szövet készült. A mintákat a tervezőktől kaptuk, mindegyik minta el volt látva saját sorszámmal, pontosabban azonosítószámmal. Párban dolgoztunk: egyikünk adogatta a szálat, a másik volt a befűző, aki számolta és a minta alapján befűzte, összefűzte a szálakat. A tervező részleg egy különálló egység volt, itt később olaszok is dolgoztak. Nagyon oda kellett figyelni a szálakra, mert ha eltévesztettünk egyet is, a szövet nem olyan lett, amilyenre eredetileg tervezték, és az egész anyag a hulladékba került – mutatott rá Zita.
Szavai szerint ötven évvel ezelőtt az egyszerű munkásemberek nem igazán engedhették meg maguknak a készruhát, öltönyöket, sőt még télikabátot sem, inkább varrattak. Az olcsóbb volt és a mérete is megfelelt. A kúlai gyárnak is volt méteráruüzlete a városban, sokan ott vásároltak anyagot, majd a szabónál megvarratták amire éppen szükségük volt. A másik kiemelhető dolog pedig az óvoda volt, hiszen akkoriban mindössze három hónapos szülési szabadságra mehettek az anyukák, és amikor a reggeli váltásba jöttek, a gyermeket a gyáron belül működő óvodába vitték. Több olyan család is volt, ahol a férj és a feleség is itt dolgozott, a szakszervezet gondot viselt a munkásokról, így az üzemi konyhán kedvezményes áron és naponta kaptak főtt ételt, ebédet és vacsorát is. Ugyancsak kedvezményesen, többéves lefizetésre a gyárban dolgozók lakást is vásárolhattak.
− Nehéz lenne felsorolni mindent, ami a gyáron belül működött. Saját mosodánk volt, ahol előkészítették a fonalat, volt külön tervezőiroda, továbbá öt olyan részleg, ahol az anyagot készítették elő a szövésre. A szövöde után külön részlegben átnézték (ellenőrizték) a kész anyagot, a hibás mintákat kézzel javították ki, kimosták az anyagot stb. Fontos elmondani, hogy sokan dolgoztunk a gyárban, de nagyon összetartó közösség voltunk. A városban is csoportokban, társasággal jártunk, és mindenki ránk ismert, sokan úgy hívtak bennünket hogy „štofarások”(szövőgyárosok). Ez a szokás a mai napig megmaradt – mesélte Pálos Zita.
Felhasznált irodalom:
1. Borovszky Samu (szerk./1909): Magyarország vármegyéi és városai. Bács-Bodrog vármegye I—II. Budapest, 123. old.
2. Radivoj-Miša Ačanski, 2011: Kula u prošlosti, Kula, Borac H and H, 140. old.
3. Dr. Josip Pleše, 1982: Geografska monografija, Kula, SO Kula-PMF Novi Sad, 84. old.
