Böjte Csaba ferences rendi szerzetes a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója. Az általa létrehozott gyermekmentő szervezet célja az erdélyi, sanyarú körülmények között, gyakran az éhhalál szélén tengődő gyerekek felkarolása. Ma már szinte mindenki ismeri az atya nevét, tevékenységét elismerik Erdélyben, egész Romániában, Magyarországon, nálunk és Nyugat-Európában, sőt a tengeren túl is. Védencei alapvető életkörülményeinek megteremtésén túl a taníttatásukkal is foglalkozik, amibe vallási és erkölcsi nevelésük is beletartozik. Böjte Csaba a nemrég lezajlott Szabadkai Nyári Akadémián tartott előadást, amelyben saját példáján keresztül a szeretet erejét taglalta.
– Talán nem is az a leglényegesebb, hogy ki miben hisz, hanem az, hogy Jézus Krisztus urunk miben hitt. Azzal, hogy karácsonykor, amikor közénk jött, és nem érkezett őrző-védőkkel, arról tett tanúbizonyságot, hogy hisz bennünk, emberekben, az emberiség jövőjében. Az egész élete, tanítása erről szólt. Jézus pozitív hozzáállása, hite, reménye és bizalma nem ingott meg, még a keresztre feszítésekor sem, mert hitte, hogy képesek vagyunk megvalósítani a szeretet országát, a béke földjét. A gonosz lélek nem hisz ebben, úgy véli, hogy a világ előbb-utóbb összedől, már csak idő kérdése, és rólunk, emberekről semmi jót nem gondol. Úgy vélem, hogy e két világnézet között kell választanunk. El kell döntenünk, hogy kinek a hangját erősítsük fel. Vajon a gonosz lélek, a kételkedő, a kishitű, vagy a bizalom, a szeretet, az erő hangját? Úgy tíz évvel ezelőtt egyszer azt éreztem, hogy torkig vagyok mindenkivel, a gyerekekkel, a tanárokkal, a kollégákkal... Beültem az autóba, és kihajtottam az erdőbe. Kora márciusi idő volt, még egyetlen zöld levél sem volt a fákon. Séta közben megálltam egy hatalmas, göcsörtös ágú, nagy, tövises akácfa előtt. Arra gondoltam, hogy ha nekimennék fejszével vagy láncfűrésszel, akkor se jutnék mézhez. Ha viszont türelmes vagyok, és hagyom, hogy az áldott napfény átölelje a fát, a jó meleg tavaszi eső megöntözze a gyökerét, akkor a fa magától virágba borul. Mert igazából minden fa arra vágyik, hogy fehér nászruhába öltözzön, és a világ összes méhecskéjét vendégül lássa. Ültem a fa alatt, és ráébredtem, hogy ez ilyen egyszerű. Az iskolában, a gyerekek közt nem fejsze vagy láncfűrész kell hogy legyek. Egyszerűen csak szeretni kell a gyerekeket, jó meleg tavaszi esőként megöntözni a gyökereiket. Krisztus csak egy parancsot adott, a szeretet parancsát. Ha lenne valami más, körmönfont, manipulációs eszköz, Krisztus azt is megmutatta volna, de ő maga is csak a szeretetével, a jóságával és irgalmasságával gyógyította a világot. Ahol szeretet van, ott van Isten – hallottuk Böjte Csabától, aki arról is szólt, hogy az 1993-ban létrejött Szent Ferenc Alapítvány is a szeretetnek köszönhető:
– Mi is kisebbségi sorsban élünk, és kezdetben a hatóság sehogy sem akarta, hogy létrehozzunk egy magyar gyermekvédelmi központot ott, ahol kevés magyar él. Minden engedélyt megtagadtak tőlünk, szóba se akartak állni velem. Amikor a polgármesternek épp névnapja vagy születésnapja volt, a gyerekekkel vettünk egy csokor virágot, és elmentünk hozzá. Azt mondtam a gyerekeknek, hogy ő a város legjobb embere, és dicsértem, ahogy tudtam. Szegény polgármester ide-oda fészkelődött, jól tudta, kik vagyunk. Felköszöntöttük, a gyerekek énekeltek, ettünk egy kis süteményt, elmenőben azt is mondtam, hogy szép nagy irodája van, ha nem lesz hol laknunk, majd eljövünk hozzá. Mert annyira jóságos, hogy befogad bennünket, ő az árvák atyja, az özvegyek vigasztalója. Három nap múlva elindult köztünk a párbeszéd, úgyhogy hiszek a szeretet erejében, hiszem azt, hogy jósággal, szeretettel bármit meg lehet oldani – mondta Böjte atya, és példát mondott arra is, hogy a szeretet mennyire fontos a családok szintjén is.
– Egyszer jött egy asszony, három gyerekkel, akit a férje elhajtott, és bántotta is. Mondtam, hogy költözzön be a vendégszobába, azután majd meglátjuk, mi legyen. Bármikor találkoztunk, szidta a férjét, mint a bokrot. Három-négy hét múlva megjelent egy férfi, és megkérdezte, itt van-e a felesége, de nem ilyen szépen, hanem nagyon csúnya szavakkal illette. Fel is háborodtam, hogy milyen szavakat használ. Mondtam is neki, nézze meg, ő itt főz, mos, takarít, ha neki nem kell, én megtartom. Erre rám meresztette a szemeit. Azt is elmeséltem, hogy egyesek sok pénzt fizetnek mindenféle mesterséges módszerekért, hogy gyerekük legyen, neki meg az Isten teljesen ingyen adott hármat is, jó egészségben. Miért kellett elhajtania őket? Erre már elbizonytalanodott. Megkérdeztem, hozott-e virágot. Azt felelte: miért, kellett volna? Tovább kérdezősködtem, hogy amikor udvarolt, vitt-e virágot, és a kedvese mit tett akkor. Körülnézett, nehogy valaki meghallja, és azt felelte: turbékolt. Felvilágosítottam, hogy a nők nem komplikáltak: ha virágot viszünk, „turbékolnak”, ha bántjuk, akkor sikoltoznak. Ezután adtam neki egy kis pénzt, hogy vegyen virágot, azt ajánlottam, borotválkozzon meg, jöjjön vissza, és majd meglátja, az asszony megint turbékolni fog. Láttam, nem hisz nekem, de azért elment a pénzzel, én pedig nem hittem, hogy visszajön. Telt-múlt az idő, végül mégis megjelent. Nem voltam jelen, de a kollégáim mesélték, hogy amikor a felesége meglátta a zsírpapírba csomagolt három kókadozó szegfűt, teljesen elolvadt, összepakoltak, és elmentek. Szokták tőlem kérdezni, hogy a kereszténységben hol az üzlet. Kérdem én: egy virágcsokor áráért hogyan tudtam volna három gyereket felnevelni? – hallottuk Böjte Csabától.
Négy évvel ezelőtt Romániában választások voltak. Sepsiszentgyörgyön 2014 decemberében, a karácsonyi időszakban, nagy tüntetésre került sor. Böjte atya ekkor is a szeretet erejét hangoztatta, hiszen elmondása szerint a szeretet a társadalmi szinteken is fontos:
– Ekkortájt rengeteg, a magyarságot érintő bírságot és büntetést róttak ki, például azokra, akik himnuszokat énekeltek, vagy akik kirakták a székely zászlót. Ezért a fiatalok elmentek a prefektusi palotához, és mindenféle himnuszt elénekeltek. Ez az „énekpróba” olyan jól sikerült, hogy másnapra ott volt a fél város. Telefonált is a polgármester, hogy menjek ki, mondjak imát, és nyugtassam le a kedélyeket. Tele volt a tér, a prefektusi palotában elsötétítették az ablakokat, előtte pajzzsal felvértezett „kemény fiúk” álltak, velük szembe megközelítőleg tízezer ember. Úgy fogták a zászlókat, mint a lándzsát, és torkuk szakadtából énekelték a székely himnuszt. Akkor is eszembe jutott az, hogy Krisztus egy parancsot adott ki, a szeretet parancsát. Kiálltam, és azt mondtam: „Kedves székely atyafiak, az a magyar ember, aki nem tudja tisztelni, szeretni akár a vele élő románokat is, az nem jó magyar ember, az hosszú távon biztosan nem Erdély javát akarja. De az a román ember, aki nem tudja tisztelni, szeretni az évszázadok óta itt élő magyarokat, az biztos, hogy nem jó román ember, az nem akarja hosszú távon Románia javát.” Nem tudtam tovább mondani, mert elkezdtek tapsolni az emberek. Olyan jó volt hallani, hogy nem csak az atyafiak tapsoltak. A „kemény fiúk” a gumibotjukkal kopogtatták a pajzsukat, állítólag ez azt jelenti, hogy tetszik nekik, amit hallottak. Utána azzal folytattam, hogy nekem igazából Romániában nem a románokkal van bajom, hanem azzal a sok gödörrel, ami az úton van; meg a hóval, ami nincs eltakarítva; meg azzal, hogy a kórházainkban hideg van; meg hogy a tanáraink, a gyerekeink elmennek, és kiürül az ország. Ez akkora baj, hogy ha összefogunk, és váll váll mellett küzdünk, hogy felvirágoztassuk a drága szülőföldünket, akkor sem biztos, hogy sikerrel járunk. De ha egymás torkának esünk, akkor itt kő kövön nem marad. És az emberek megint tapsoltak. Azt mondtam, azért jöttem, hogy imádkozzak, de azért nem fogok, hogy Sepsiszentgyörgyön legyen kint a székely zászló, mert az úgyis ott lesz. De azért igen, hogy Bukarestben az országházán kint legyen a székely zászló. Mert ha ennek az országnak jó az én becsületes munkám, a verejtékem, az adófizető pénzem, akkor legyen jó az én nyelvem, zászlóm, himnuszom is. Legyek jó úgy, ahogy vagyok, mindenestül. Erre elkezdtük mondani a miatyánkot a tömeggel. Utána elmondtam románul is. Először egyedül, de a második sortól a „verőlegények” is csatlakoztak. Nagy volt bennem az öröm. Ha valaki azt mondta volna, hogy ilyen feszült helyzetben, ahol elszabadulhatnak az indulatok, együtt imádkozok majd a rendőrökkel azért, hogy Bukarestben, az országházán kint legyen a székely zászló, nem hittem volna el. Hinnünk kell a szeretet végső győzelmében, abban, hogy van remény, és készek kell lennünk a kiengesztelésre – tanácsolja Böjte atya.
