Nemrég a Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központban tartott előadást Urbán András Jászai Mari-, Hevesi Sándor- és Bojan Stupica-díjas rendező, a Kosztolányi Dezső Színház igazgatója, a Desiré nemzetközi regionális kortárs színházi fesztivál megálmodója, alapítója. Urbán András előadása során szólt a kortárs színházról, a rendezésről és arról is, hogy őt mikor kezdte el érdekelni a színházi alkotómunka:
– Már korábban is, általában a Középiskolások Színművészeti Vetélkedőjén találkoztak a vajdasági magyar színházi érdeklődésű fiatalok, ilyenkor együttműködésekre is sor került. Elhatároztuk, hogy a három központ, azaz leginkább reprezentált település, Újvidék, Zenta és Szabadka kiemelkedő fiataljaival létrehozunk egy ún. összművészeti műhelyt. Akkor harmadikosok voltunk. Negyedikben megalkottuk az AIOWA csoportot, de ez már egy másik történet volt, abban zentaiak és szabadkaiak szerveződtek össze, például Keszég László és Francia Gyula. Akkor azt terveztük, hogy elmenekülünk a katonaság elől, és mondjuk Barcelonában, szendvicsen élve, alternatív kortárs színházat csinálunk, de fontolgattuk azt is, hogy leszolgáljuk a katonaságot, és az egyetem után találkozunk. A katonaságot leszolgáltuk, utána a háborús idők következtében szétszéledtünk, de a mai napig is együttműködünk. A maga módján mindenki aktív. Tudtuk azt, hogy az életünk során ezzel akarunk foglalkozni, ha úgy tetszik, a kortárs színházzal és művészettel. Tudatosan feszegettük a határokat, amit az ún. kispolgári közönség nehezen fogad el, happeningeket készítettünk, nemcsak hivatalos keretek közt, hanem teljesen spontánul is. Gyakran előfordult, hogy elkezdtünk a zentai pizzázó előtt bemutatni valamit, erre összejött száz ember, és nézte. Akkoriban nem érdekelt az intézményes kőszínház – tudtuk meg Urbán Andrástól, aki a színházi módszerekről is szólt.
– Néha azt gondolom, most sem tudunk sokkal többet arra vonatkozóan, hogy mit kell tennie a színháznak, mi a helyes. Az egész színházi kultúránkat, főleg Szerbiában, de minden bizonnyal Magyarországon is, áthatja az ún. kvázi Sztanyiszlavszkij-módszer. Ez a metódus valójában a realista színjátszás magasiskolája. Azért mondom, hogy kvázi, mert általában a ripacskodás valamilyen formáját próbálják ezzel indokolni. A filmtörténetből tudjuk, hogy maga a film a stílusfiguráit illetően az irodalomból táplálkozik, a színház is az irodalomhoz kötődően kommunikál, ugyanakkor sokféle színház van. Az irodalom egyik jelentős ismérve a történet, de mind a filmben, mind a színházban nagyon sok olyan momentum van, aminek semmi köze az irodalomhoz, az irodalmisághoz, vagy ha úgy tetszik, a történetmeséléshez. A színház egy érzéki forma, Grotowski szerint az adott időben és térben játszódó, tudatosan előidézett történés, valamint az azt néző ember, a közönség közti kapcsolat. Nincsenek receptek arra vonatkozóan, hogy mitől lesz jó egy színház. A színházakban a Sztanyiszlavszkij-iskola kiforgatott változata biztosítja azt, hogy ebből ne lehessen kilépni, mintha nem is létezne más. Sajnos az egyetemi oktatás jó része is itt tart, nem igazán tud továbbhaladni – fejtette ki Urbán András, és beszélt a kortárs színházról is.
– Úgy vélem, hogy a kortárs színház és a modern drámai színjátszás közti egyik alapvető különbség az előadóművész vagy színész kérdése. A kortárs színházban játszó színész előadó is. A Béres Márta One Girl Show erről is szól a maga módján. Sokan a performance-okat említik, holott az valójában képzőművészeti forma, mi pedig színházi formának tekintjük. Egy időben megjelent egy generáció, amely állandóan performance-okat csinált, de ezt úgy értelmezték, hogy alkalomszerűen összeállítanak valamit, nem is gyakorolják be, mert úgyis csak egyszer játsszák el. Valójában pedig nem kidolgozott előadásokról volt szó, amelyeket improvizációk jellemeztek. Sokféle színház van, olyan is, amiben nincs színész, de akárhogyan is nézzük, az irodalom szerepe jelentős. Sokszor rendezek viszont olyan előadásokat, amelyek nem megírt irodalmi mű alapján készülnek, valamelyeknek pedig csupán az alapja irodalmi, ahhoz kötődően foglalkozunk bizonyos problémakörrel. A színész is ember, vannak tapasztalatai a társadalomról, a hétköznapi problémákról. Elindulunk ezen az úton – mondta Urbán András, és arra is kitért, ő hogyan rendez.
– Nem mondanám, hogy létezne külön ún. Urbán-módszer. Ha drámai szövegről van szó, ha nem, a próbák idején hosszú időn keresztül csak beszélgetünk. Sokan félreértik, azt hiszik, hogy ez egy pszichoterápia, de nem az, én pedig nem vagyok terapeuta. Ha valaki ettől jobban lesz, annak örülök, de mindez nem erről szól. Még csak az őszinteségről sem. Amivel a színészek előállnak a próbák során, annak nem muszáj igaznak lennie. Mindenkinek a saját felelőssége az, hogy mennyit tár fel magából, és sok minden idézőjelben van. Ebbe is bele lehet fáradni, ezt már magamon is éreztem. A színészekkel tehát hosszasan beszélgetek, a munkatársakkal még hosszasabban. Megesik az is, hogy együtt lakom a dramaturggal, akkor különösen sokat beszélgetünk. A színészek úgymond házi feladatokat kapnak, hogy készítsenek jeleneteket, adjanak elő valamit egy adott témára, például „gyűlölöm az országomat”, vagy „szeretem az országomat”, vagy akár egészen egyszerűen arra, hogy „jól érzem magamat”. Ezek a jelenetek nem biztos, hogy bekerülnek az előadásba, és ez olykor nagyon fájó tud lenni a színésznek. Sok előadást rendezek, de nem otthon az íróasztalnál találom ki a jeleneteket, hogy utána bemenjek a színházba, és elvárjam a színészektől, hogy úgy viselkedjenek, ahogyan azt elképzeltem. Az alkotómunka lényege számomra az, hogy egy konkrét térben történjen meg. Persze felkészülök, átgondolom, de nem találom ki konkrétan. Úgy is lehet, de én nem így dolgozom. A színházban nekem épp az csodálatos, hogy teljesen ellentétes dolgok tudnak egy pillanatban létezni. Mindig is érdekelt a színház formai kalandja, hogy miből tevődik össze, hogyan lehet nonverbális helyzeteket teremteni. Végül is a színház összetett forma. Fiatalon úgy láttuk, hogy összművészeti. Ma már nem feltétlenül gondolom ezt. Sokszor felkérésre dolgozom, de nem mások elképzelése szerint. Az, hogy sokfelé rendezek, így alakult. Magyarországon például nem, valahogy másik irányba törtem utat magamnak. Most már nem bánom, hogy így történt, de már szeretnék kilépni a balkáni problémák, a kis nemzeteket érintő gondok és a kilencvenes évek újra és újra taglalásából – hallottuk Urbán Andrástól, aki a reakciókról és provokációkról is szólt.
– A provokáció engem tulajdonképpen szórakoztat. Szeretem azt, ha a színházban olyasmit látok, ami mellbe vág. Amikor pedig valaki azt mondja, hogy egy előadás ellen van, az érdekel, hogy melyik része bántja. Neveztek már bennünket pornószínháznak. A meztelenkedés akkor igazolt, ha van rá valódi ok. Nem tudom viszont, mi lehet a nem valódi ok. Egyesek viszont ettől kényelmetlenül érzik magukat. Nem mindegy az sem, hogy hol alkotunk. Más problémákkal találkozunk Szabadkán, és mással egy európai világvárosban. Ami mifelénk probléma, az máshol nem az, ilyen például a meztelenkedés. Nálunk is azért probléma, mert valaki felháborodik. Neveztek már bennünket politikai színháznak is. Régen tagadtam azt, hogy érdekel a politikai valóság, de ma sem foglalkozom politikával, holott sokak szerint politikai színházat készítünk. Valójában csak használjuk a politikusságot, a színészek nem feltétlenül a saját politikai álláspontjukat prezentálják, és nem is az enyémet. Ők színészek, és teljesen mindegy, hogy magánemberként mivel értenek egyet, és mivel nem. A színház arra sem szolgál, hogy én elmondjam rajta keresztül a politikai vagy bármilyen nézeteimet. Ljubiša Ristić szerint a politikai színház az, amikor a színház egy adott politikai párt koncepcióját vagy ideológiáját képviseli. Ehhez képest mi mindent politikai színháznak nevezünk, ahol valamiféle politikusság, politikára való utalás megjelenik. Szerintem teljesen normális az, hogy a színház azzal a valósággal foglalkozik, amelyben létezik. Nem hiszem, hogy a színházban léteznek tabuk. Nincs az, hogy valamivel ne lehessen foglalkozni, a politikum sem sérthetetlen – mondta Urbán András.
